Bardoly István - Cs. Plank Ibolya szerk.: A „szentek fuvarosa” Divald Kornél felső-magyarországi topográfiája és fényképei 1900-1919. (Forráskiadványok Budapest, 1999)

CS. PLANK IBOLYA: „Rögtön kibontottam gépemet..." Divald Kornél és a fényképezés

A 20. század elején a fényképezés technikája már lényegesen egyszerűbb elven működött, mint az előző században. Ekkorra már megjelentek a rövidebb expozíciós idővel és kisebb méretű negatívlemezekkel dolgozó kézikamerák, de az építészeti és reprodukciós felvételekhez sokan még továbbra is állványos favázas gépeket és a részletekben való gazdagság mind teljesebb megőrzése érdekében nagyméretű, 18 X 24 és 13 X 18 cm-es üvegnegatívokat használtak, ahogy azt Divald is tette. Az építészeti és képzőművészeti alkotások tanulmányozásakor mindig is fontos szerepet töltött be a helyes látás és a pontos megfigyelés. Nem véletlen, hogy évszázadok óta komoly erőfeszítések történtek a különböző ábrázolási módok tökéletesítése érdekében, már a fotográfia felfedezése előtt. Rajzolók, festők és építészek hosszú heteket, sőt hónapokat töltöttek el az épületek, a városok és a tájképek egyes részeinek a felvételével.

5 Az új médium nagy változásokat hozott ezen a területen is, minden addig használt eszköznél pontosabban rögzítette a látottakat. A műemlékek fényképezésének már a 19. században megvoltak a maguk specialistái Magyarországon és külföldön egyaránt. Külön fejezet illetné meg e műfaj történetében azokat, akik művészettörténészként vagy építészként egy-egy helyszín történelmi és művészi értékeinek megismerése céljából fényképeztek. Az így készült képek kivételes értéke abból származik, hogy a felveendő területet jól ismerő kutató szakismeretével párosul a kamera intenzív használata. Természetesen nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a fényképezés szubjektív alkotótevékenység, a szerzőre jellemző saját stílussal és megoldásokkal. Divald sem kivétel ez alól. Fotográfiáinak különleges hangulatát egyrészt a képein szereplő műtárgyak és a hozzájuk fűződő művészettörténeti kuriózumok—azok ritkaságértéke, töredékessége, történetisége—, másrészt a felvétel készítési körülményeinek sokszor akaratlan hangsúlyozása teremtette meg. A szerzőnek szerepe „csupán" a témák kiválasztásásában, a képkivágások megválasztásában és a felvétel sikeres technikai megvalósításában volt. Érdemes egymás mellé helyezve, képciklusonként is tanulmányozni Divald képeit, azok minőségétől függetlenül. Ekkor tárul fel igazán az a hatalmas mennyiségű információ, amelynek közvetítésére a szerző eredetileg törekedett. Jól tudta, hogy a viszontagságos körülmények között készült felvételek csak akkor érik el igazi céljukat, ha nyomtatásban is megjelennek. A Szepességben készített legjobb fényképei a Szepesség művészeti emlékei című háromkötetes műben jelentek meg a szerző válogatásában, 1905 és 1907 között. Sok képet közölt még a Magyarország középkori szárnyasoltárai című, több részből álló tanulmányában, valamint a topográfiai és muzeológiai munkáját évente bemutató kutatási jelentéseiben is.

6 Eredeti negatívjai és pozitív kópiái ismeretében érdekes volt megfigyelni, hogy a nyomdai változatban mindenütt kimontírozták a berendezési tárgyak mögött háttérként szereplő részleteket, vagy a környezetre és a fényképezés körülményeire utaló „zavaró" momentumokat. Szabadon kezelték az egyes részleteket is. Egy reprodukciós eljárással - ha a szöveg úgy kívánta — kiemeltek az eredeti képből például egy Madonna-szobrot vagy egy szárnyasoltár- oromzatot, majd áthelyezték egy másik mellé. Divald felvételeinek történetében most először közlünk egy válogatott kollekciót, azok eredeti formájában. Látni fogjuk, hogy a fényképek önmagukban — akár kiállítási tárgyként — is megállják a helyüket, bár témájukat tekintve a topográfiai szövegekkel együtt válnak igazán használhatóvá. A tétel azonban fordítva is igaz, a kép is segít bemutatni a topográfus munkáját jellemző mobilitást. Ez a mobilitás a felvételi lehetőségek széles skálájában testesült meg. A rosszul megvilágított templombelsők, az ajtófélfára szögezett szárnyasoltár-töredékek és az évtizedek óta használaton kívüli ingóságok megörökítése - sokszor a tárgyak állapota is állandó alkalmazkodást igényelt a topográfustól. Mindezek a hátrányok a fényképészet módszertanában eddig még nem tapasztalt spontaneitást kölcsönöztek képeinek. Sokszor választotta a tárgyak elhelyezésére a puszta földet vagy a templomfalat, fantasztikusan ható kontrasztot teremtve ezzel képein. Installációs eszköztára kartonokból, deszkalapokból, falépcsőből, olykor üres üvegekből állt. Az emlékek dokumentálása mellett rendkívül fontosnak tartotta a téma szépségének a kiemelését. Jó példája ennek a középkori Madonna-szobrokról vagy akár a bártfai Szent Egyed-templom padozatairól készített, látványos sorozata. Az előlapok és az oldalsó elemek gazdagon díszített, vésett motívumai és formái teljes gazdagságukban tárulnak fel a néző előtt. Az első világháború éveiben készített utolsó nagy sorozatának néhány darabja az előbb említett bártfai templom berendezéseiről — igaz, hogy csak rajzba átültetve — az Archaeologiai