Magyar Műemlékvédelem (Országos Műemléki Felügyelőség Kiadványai 14. Budapest, 2007)

MURÁDIN JENŐ: Egy műgyűjtő gyáriparos. Diamant Izsó (1886-1945)

2. kép. Diamantné Vajda Anikó ex librise. Tervezte: Divéky József, 1916 Diamantné Vajda Anikó (a vágújhelyi iskola fizika szakos tanárnője) számára. (2. kép) Mindez kapcsolatuk közeli, baráti jellegére utal, de arra is, hogy együttműködésük igen korai időkben kezdődött. A két exlibris közül az utóbbi keltezett, 1916-ból származik. Diamant Finta Sándor munkáiból is vásárolt, a később Amerikában jelentős szobrásszá lett művész alkotásaiból, aki az I. világháború idején hősi emlékművekre kapott megrendelést éppen a Vágújhelyhez közeli Pöstyénben, illetve Nyitrán. Mindezekhez lélekbeli társat talált Szántó Györgyben (18931961), a későbbi neves helikonista íróban, az avantgárd Periszkóp folyóirat majdani alapítójában. Az ugyancsak vágújhelyi születésű Szántó diákéveit ugyan már a bánsági Lúgoson töltötte, majd Aradon telepedett le, kapcsolatuk nem szakadt meg. Mindketten a világháború frontjaira kerültek, ahol Szántó súlyos fejlövést kapott, mely látása romlásához s végül teljes vakságához vezetett, így kényszerült pályamódosulásra; ígéretes grafikusi indulása után váltott át az írásművészetre. A háború mindkettejük életének vízválasztója lett. Diamant az orosz és olasz fronton kezdett álmodozni arról, hogy komolyabb vállalkozásba kezd, Erdélybe költözik, ahol addig még nem működött szeg- vagy sodronygyár. Az erdélyi földgázmezők fölfedezése 1909-ben és már a háború alatt megindult lendületes ipari fölhasználása adta az elképzeléseihez az ötletet. A MENEDZSER Kolozsvárra úgy telepedett át (feleségével és nagyobbik, akkor ötéves fiával), hogy Vágújhelyről menekülniük kellett. Az „idegeneknek", magyaroknak, zsidóknak nem volt helyük a szlovákká lett szülőföldön. Gyáralapító vállalkozásának azonban Kolozsváron nem is remélt támogatói adódtak. A román tőke a háborús kártérítésből előnyös befektetéseket kívánt Erdélyben is eszközölni. Diamant pedig éppen az az ember volt, akire szervezői képességei folytán biztonságosan alapozhattak. így született meg a Romániához csatolt országrész nagyüzeme, ma is impozáns létesítménye, az Aranyosgyéresi Sodronyipar Művek. Diamant választotta ki az új üzem helyét, egy lakatlan területen, amely viszont közel volt a Bukarest-Budapest vasúti fővonalhoz és a Torda felé vezető földgázvezeték kereszteződéséhez. Minthogy kiválóan beszélt németül, maga vásárolta a gépeket Németországban, s az üzem 1920-ban már épült, a következő évben pedig megrendelőinek szállított. Diamant a részvénytársasági alapon szervezett nagyvállalat vezérigazgatója lett, és jövedelmeként a tiszta nyereség két százalékát kapta. Ez és a ráeső részvények képezték azt az anyagi alapot, melynek révén otthonának kulturált környezetét megteremtette és páratlan gyűjteményét létrehozta. KÜLFÖLDI UTAK, HOFFMANN MEGBÍZATÁSA Kolozsváron még egyszer összehozta sorsa Szántó Györggyel, akivel nagyon is egyetértettek a jövőt illető elképzelésekben. Olyan ipari hátterű gazdaságot teremteni, amely anyagi fedezetet ad a művészetek és kultúra hatékony támogatásának. Szántó 1920-ban a kolozsvári Román Opera díszlet- és jelmeztervezőjeként működött, majd kezeltetése miatt Bécsbe ment, ahol a Tűz munkatársa lett. Diamantot azután sorozatos külföldi útjai, az ott szerzett közvetlen tapasztalatok erősítették meg szociális és kultúrcentrikus iparmenedzseri elképzeléseiben. Egy vállalat életének regénye 1920-1940 címmel fönnmaradt - a pusztulástól megmenekült - Diamant kéziratos visszaemlékezése. Az egybekötött, terjedelmes kézirat Gáli Ernőhöz, a Korunk folyóirat egykori főszerkesztőjéhez került. Jelenleg Tibori Szabó Zoltán tulajdonában van, aki számomra a tanulmány megírásakor készségesen átengedte. Bár visszaemlékezéseinek leginkább ipartörténeti forrásértéke van, gyűjteményéről semmit sem szól,