Magyar Műemlékvédelem (Országos Műemléki Felügyelőség Kiadványai 14. Budapest, 2007)

ÉPÜLETEK HOMLOKZATI FELÜLETKÉPZÉSÉNEK ÉS SZÍNESSÉGÉNEK TÖRTÉNETISÉGE. KONFERENCIA (BUDAPEST, 2005. NOVEMBER 17-18.) - FERKAI ANDRÁS: A modern mozgalom színházhasználatáról a Napraforgó utcai Somogy-ház kutatása kapcsán

a De StijI szellemében készült műveknek komoly szere­pük volt abban, hogy egyes francia építészek és a weimari Bauhaus építészei is elkezdtek színes házakat tervezni. LE CORBUSIER Első svájci munkáinak még a szecesszió visszfényét tükrö­ző színes belsői után, Le Corbusier (1887-1965) a hófehér építészet híve lett. Keleti utazása során, az athéni Akropo­lisz fehér márvány tömegeiben gyönyörködve írta 1911­ben naplójába: „Oh Lumière! Marbres! Monochromie"\ ]á Korai purista tervei és épületei ennek megfelelően fehé­rek. Már épülőben volt az Amadé Ozenfant-nak tervezett műteremháza és a La Roche-Jeanneret ikervilla, amikor 1923 végén megnézte a De StijI párizsi kiállítását Léonce Rosenberg említett L'Effort Moderne elnevezésű galériá­jában. A kiállításon látottak hatására mindkét épület bel­sejében megjelentek a színek. Véleménye hirtelen meg­változott: „Entierement blanche la maison serait un pot à crème" {A ház tiszta fehéren olyan lenne, mint egy púderes doboz) - írja. 15 A következő lépést a pessac-i Fruges-lakó­telep (1926) házai, majd a Weissenhof Siedlung (1927) két épülete jelenti: ezeknek már a homlokzata színes. Le Corbusier színkészlete - noha szintén erősen re­dukált - határozottan különbözik a De StijI alapszíneitől. Festőként és építészként egyaránt hagyományos pig­mentekkel dolgozott. Ozenfant-nal együtt állították össze a Grande Gamme nevű purista színkollekciót, amelyhez okker és más földszínek (umbra, égetett sziena), ultrama­rin kék, angolzöld, ezek fehérrel tört világosabb árnyalatai, valamint a fekete-fehér tónusskála tartozott. Míg a De StijI a színeket a felület anyagtalanítására, a tömeg „felrobban­tására" használta, addig Le Corbusier esetében a színek a tömeget erősítik, szerepük architektónikus. Mindig teljes falfelületet festett egy színre, és-ellentétben BrunoTauttal - nála nem minden felület színes: többnyire fehér falak mellett jelenik meg egy-egy színes felület. A Villa Savoye nappalijában például a fehér falak és okkersárga kerámia­padló mellett az egyik végfalon az égetett sziéna világos, rózsaszínes változata szerepel, míg a másik oldalon az ult­ramarin kékje tágítja a teret vizuálisan. A villa külseje fehér­nek tűnik, valójában csak a cölöpökre állított „doboz" és a tetőkert szélfogó falai, illetve maguk az oszlopok fehérek, a visszahúzott földszint tömör falfelületei sötét angolzöld festést kaptak. Ezek a felületek azonban mindig árnyékban vannak, ezért nem tűnnek színesnek, zöldjük a környező pázsit reflexiójának is tűnhet. (9-7 7. kép) Corbusier építészete és festészete rokon szellemű, házai mégsem válnak térbeli festménnyé. Ismerte a szín hagyományos szerepét: tudta, hogy a színeknek pszicho­lógiai-térmódosító hatásuk van, talán éppen annak kö­szönhetően, hogy különféle asszociációkat ébresztenek. Közismert, hogy a kék távolít, megnyit, a barnák közelí­tenek és stabilizálnak. Ez a hatás nyilván összefügg azzal, hogy a kék vagy a világoszöld az égboltra emlékeztet; a barna'a föld, a fa vagy a tégla színét, az okker a homo­kot idézi. E hatásokkal Corbusier tudatosan élt házainak külső és belső színezésekor. A megszokott pigment szí­neket használva, modern épületein is kapcsolatot talált a hétköznapi emberek tapasztalataival, a régi festészet és a történeti építészet hagyományával. 16 1930 után a szín vesztett jelentőségéből Le Corbusier életművében. Absztrakt-purista korszakában a sima gipsz­vakolatra felhordott szín az elvesztett anyagi minőségért adott kárpótlást. Későbbi építészete már nem volt olyan absztrakt, és egyre gyakrabban használt természetes anyagokat (terméskő vagy kőlap burkolat, fa, durva vako­lat, nyersbeton). A szín a belső terekbe szorult vissza, eset­leg loggiák vagy árnyékoló lamellák oldalán jelent meg a külsőben. Kedvenc színösszeállítását szélesebb körben az általa tervezett, és„Salubra - Le Corbusier" néven forgal­mazott tapéta-kollekció (1931) terjesztette el. A BAUHAUS (GROPIUS, MOLNÁR, HINNERK SCHEPER) A Bauhaus tanárai közül többen is foglalkoztak a színekkel és színelmélettel, mégis, Johannes Itten, Paul Klee vagy Vaszilij Kandinszkij tanítása kevésbé hatott a weimari, majd a dessaui Bauhausban dolgozó építészekre, mint a holland Theo van Doesburg, akit Gropius minden erővel igyekezett távol tartani az iskolától. Doesburg 1922-ben magániskolát nyitott Weimarban, ahová tömegesen átjár­tak az expresszionizmussal elégedetlen, változásra vágyó Bauhauslerek. így, bár indirekt módon, mégis komoly sze­repetjátszott az 1923-as fordulat előkészítésében. Neki kö­szönhető, hogy a neoplaszticizmus elementáris, konstruk­tív világa gyorsan megjelent a Bauhaus diákjainak (Herbert Bayer, Breuer Marcel, Molnár Farkas) tervein és kivitelezett munkáin, sőt, maga Gropius sem tudta kivonni magát ha­tása alól. A weimari Bauhaus igazgatói irodája (1923) több szempontból is a De StijI elveit tükrözi: derékszögű vona­lakra-síkokra bontja a berendezést, és bár halvány tónus­ban, de az alapszínek jelennek meg a felületeken: a kék és a sárga tisztán, a vörös barnás változatban. Gropius véleménye a színes építészetről azonban egyre negatívabb lett, és mire átköltöztek Dessauba, szinte már csaka tónusok tűntek használhatónakszámára. Jól jelzi ezt a változást az új iskola épületegyüttesének színterve, amit Hinnerk Scheper (1897-1957), a Bauhaus falfestő műhe­lyének vezetője készített. 17 Az iskola külsejére egy négy

Next

/
Oldalképek
Tartalom