Magyar Műemlékvédelem (Országos Műemléki Felügyelőség Kiadványai 14. Budapest, 2007)

ÉPÜLETEK HOMLOKZATI FELÜLETKÉPZÉSÉNEK ÉS SZÍNESSÉGÉNEK TÖRTÉNETISÉGE. KONFERENCIA (BUDAPEST, 2005. NOVEMBER 17-18.) - D. MEZEY ALICE: Előszó, avagy vázlatos helyzetkép

volna kihangsúlyozni, másfelől ismét a német terminológiához fordulva a tág értelmű „Wandbehandlung"-ból magyarítva a felületkezelés helyett a felületképzés szót választottuk. Szerettük volna ugyanis felhívni a figyelmet a színezés problematikáján túlmutatóan a homlokzatképzésben tapasztalható hihetetlen változatosságra is, ami főként a 19-20. századi épületeket jellemzi napjaink uniformizálásra hajlamos igénytelen fantáziátlanságával szemben. Az eddigi kutatás hiányosságainak ellenére célunk volt a rendelkezésre álló ismeretek lehetőség szerinti öszszegzésével általánosabb következtetések levonásának felvillantása, de az is, hogy a megfelelő korrektséggel feltett kérdéseket a további kutatás számára legalább megfogalmazzuk. Például, hogy van-e és ha igen, mikor, miért és milyen kapcsolat van az épületek homlokzati és belső megjelenése között? Elszigetelt jelenség-e a jáki templombelső architektónikus kifestésének változatlan és egyidejű átvétele a déli kapurizaliton és feltehetően az ablakkeretezéseken is?

4 Vagy Steindl Imre régi Műegyetem épületének (Múzeum krt. 6-8.) díszítésén tapasztalható jelenség, nevezetesen, hogy a homlokzati architektúra egyes részletei az épület közlekedő tereiben is megjelennek, sőt a homlokzati Zsolnay-kerámia tüzes színei bent az azonos formájú és méretű pilaszterfőkön festett változatban megismétlődnek.

5 Vagy milyen előzményekre és indítékokra vezethető vissza a kastélyok, kúriák és egyes középületek 18-19. századi közlekedő tereinek, lépcsőházainak, előcsarnokainak kváderezett, homlokzatszerű díszítése? Továbbá, milyen technikai vagy akár szellemi indítéka lehet a vakolatok és a felületképzések megugró változatosságának a 20. század első felében? Erre Dávid Ferenc művészettörténész Parisianabeli homlokzatkutatása és rekonstrukciója, nem különben a soproni.színházé az „út törő" munka.

6 Szemlélete és kutatási módszere a gyakorlati technicizmuson jóval túlmutatóan lehetővé tette az anyaghasználat szellemi hátterének és korszakba illő alkalmazása magyarázatának megtalálását is. Felvetődött, hogy mindezek, azaz az anyag, a szín és a textúra az épületek megjelenésében történeti, művelődéstörténeti dokumentumként kezelendő üzenethordozók is lehetnek. Beható vizsgálat volna szükséges arra vonatkozóan is, hogy a vakolat architektúrával rendelkező homlokzatok nem sokkal későbbi időszakban történt statikai hangsúlyú „mérnöki szétszínezése"a II. világháború utáni újjáépítések műegyetemi„hitvallásának" köszönhető, vagy valami valóságtartalma is van? További, a műemlékvédelem húsába is vágó kérdés, hogy pontosan milyen szerepet játszottak a 19. századi purista restaurálások és az építészeti modernizmus, a modernnek nevezett 20. század közepei műemlék helyreállításokban? Ebben az időszakban alakították ki a középkori épületekről azt a téves képet, hogy „semleges megjelenésű" meszelt felületben a sarokarmírozást, a kőkereteket és egyáltalán a kőanyag használatát - mint nemes, drága anyagét - ki kell hangsúlyozni. A jelenséghez a szükséges történeti szemlélettel közelítve nyilvánvaló, hogy nem egyszerű ítéletalkotásról van szó, hanem a korszak stíluselemzéséről. Ugyanebben a korszakban megfelelő ideológiával áthatva gyakorlat volt, hogy a gazdagon díszített városi bérházak homlokzatáról leverték a díszítések jelentős részét. Nemcsak azért, mert nem voltak képesek a hibákat kijavítani, hanem azért is, mert elutasították azt a szellemiséget, amit a gazdagon burjánzó plasztikus díszítéssel ellátott homlokzatok közvetítettek. Nem sokkal később a budapesti városképbe való durva beavatkozás volt az alumínium homlokzatburkolatok megjelenése az 1970es években, ami ellen Dercsényi Dezső cikkezett egészen a folyamat leállításáig. Ugyanekkor a székesfehérvári Megyeháza épphogy megmenekült az alumínium burkolattól. Ezeken durva beavatkozások helyett ma sokkal rafináltabb átlényegítés folyik. Ma a vakolatból húzott barokk párkányt és nyíláskereteket gipszből öntik ki, az osztatlan nyílások üres lyukként jelennek meg a homlokzatban, az osztással ellátottak hamisak, a fényreflexiós üvegek vakká teszik a nyílást, a műanyag festékek erőtlen színei púderként hatnak a homlokzaton. Ha mindezt a korszerűség jegyében bárki elfogadja, akkor alkalmazza az új épületeken, ne az ezzel a bánásmóddal (anyaghasználattal és technológiával) azonosulni nem tudó műemlékeken. A fentiekben, egyfajta kereső kitekintéssel a konferencia szemléletformáló célkitűzéseit vázoltuk. Minimálprogramként azt is megfogalmaztuk, hogy a műemlékek homlokzat helyreállításainak ügyét is a tudományos etika kontextusába emeljük. Az utókorral szembeni felelősség tudatában kivívjuk számára a köztudatban azt az alapvető jogot, hogy a kutatással megszerezhető információk rögzítésével, a komplex műemléki kutatásokénak megfelelően, adott esetben, legalább a szükséges mélységű dokumentálás kötelezettsége itt is érvényesüljön. Fokozott veszélyeztetettségről van ugyanis szó, hiszen nemcsak az időjárás, a gyakori ízlés- és anyaghasználat változás torzít, az utóbbi időben eluralkodó szemléletváltozás is. Még a műemlékvédelem holdudvarában tevékenykedők is hajlamosak a legrangosabb műemlékeket „értékes ingatlannak" és a műemlék helyreállítást ingatlanfejlesztésnek nevezni. S ez nemcsak elnevezési, hanem szemléleti kérdés. A kettő közötti különbség illusztrálására sajnos számos és rohamosan szaporodó példa hozható fel azzal súlyosbítva, hogy a műemlék ingatlanfejlesztésével előállított új helyzetnek az őszinteség jegyében a homlokzatokon is érvé-