Magyar Műemlékvédelem (Országos Műemléki Felügyelőség Kiadványai 14. Budapest, 2007)

MURÁDIN JENŐ: A kőfaragástól a szobrászatig. Klősz József (1843-1922)

ahova a szobor elhelyezését alkotója talán eleve elképzelte. Szobrának elkészülte után Klősz meghívta műhelyébe „a városi bizottmány" tagjait, s miután azok elismeréssel nyilatkoztak alkotásáról, ingyen fölajánlotta a városnak. Egyben ő maga tett javaslatot arra, hogy a büsztöt a Széchenyi téri kúton helyezzék el.

9 Erre még abban az évben, 1867-ben sor került. Igy született hosszú évek után Kolozsvár második világi témájú köztéri szobra. (Az elsőt, a Karolina-oszlopot, a bécsi losef Klieber domborműveivel 1831. október 4-én avatták föl.) A Széchenyi-szobor sorsa tiszta képlete, mintegy látlelete a magyar emlékművek viszontagságos helyzetének a 20. századi politikai változások sodrában. A szobrot 1919ben az erdélyi részek román megszállásakor ledöntötték, és megrongálták, a bécsi döntést követően, 1943 nyarán ismét visszahelyezték a felújított közkútra,

10 majd az 1944es frontátvonulás után véglegesen eltűntették. (Sajnálatosan, mindeddig egyetlen használható fénykép sem került elő róla.) A város azzal honorálta a szobrász ajándékát, hogy külföldi tanulmányútjához segítséget adott. így Klősz az 1867-es párizsi világkiállítás idején a francia fővárosba utazhatott, ahol kiállításokat látogatott és építészeti emlékeket csodált meg. Párizs után Bécs, majd Pest következett, ahol hoszszabb időt töltött, megrendeléseket is kapott. Életrajzi följegyzéseiben

11 tett említést arról, hogy az osztrák fővárosban Vilmos főherceg palotájának díszítésén dolgozott. A palota homlokzatának antikizáló, görögös szobordíszeit faragta márványba. Pesten szintén középületekre (de magánházakra is) mintázott vagy faragott plasztikai díszeket. Hazatérve 1873-ban gróf Andrássy Gyula büsztjét faragta meg, melyet a bécsi világkiállításra szánt. Ugyanakkor szerette volna alkotását térszoborként is fölállítani. A külügyminiszterről készült és sajtóbeszámolók szerint igencsak „élethű" szobra

12 úgy került ki az 1873. május elsején megnyílt világkiállításra, hogy megalkotója közületi támogatással maga is elutazhatott Bécsbe. Miután a szobor a kiállításon dicséretben részesült és hazakerült, Klősz - mint korábban a Széchenyi-szobrot - fölajánlotta a városnak. Ezt is egy díszkútra tervezték volna, melyet a Külszén utcában (a későbbi Majális utca elején) építettek meg. Jóllehet a városi tanács elfogadta Klősz ajánlatát, az építésvezető tisztviselő ellenkezésén a terv mégis elbukott.

13 Vállalkozásaiban Klősz József szinte már a kezdetektől maga mögött tudhatta a kolozsvári Iparos Egylet támogatását. Ez a szakmai egyesület, melynek teljes története még föltárásra vár, hangsúlyos szerepet vállalt a város gazdasági-ipari, végső soron polgári fölemelkedésében. Az Iparos Egylet 1860-ban jött létre, és szervező, összefogó 2. kép. Kolozsvár, a Főtér északi oldala az Iparos Egylet szobordíszes székházával. Fénykép, 1900-as évek eleje munkájában a kiegyezést követő évektől kezdve kapott igazi lendületet. Tagjaiknak nem csak szakmai eligazítást nyújtottak (olvasó egyletük, könyvtáruk működött) és érdekképviseletüket vállalták, hanem az országos vásárokon, hazai és külföldi kiállításokon való részvételüket is messzemenően támogatták. Csak példaként, az 1873-as bécsi világkiállításra több tagtársuk, így Klősz József is, az egylet pénzügyi hozzájárulásával (esetenként az útiköltség fedezésével) utazhatott el.'

4 Ugyanígy kaptak segítséget a résztvevők az 1879-es székesfehérvári és 1885-ös budapesti országos kiállításokra is. Klősz mellett 1882-től Bertha Mihály is tagja lett az Iparos Egyletnek; így most már „két szobrászt" tartottak számon.'

5 Bertha szintén az a típusú kőfaragó mester és épületszobrász volt, akinek keze alól igényes plasztikai munkák kerültek ki. Igy nem véletlen, hogy Klősznek legközvetlenebb munkatársa lett; számos vállalkozás a kettejük neve alatt valósult meg. Munka pedig bőven akadt, különösen azután, hogy a század vége felé Kolozsvár városfejlődése igen erős lendületet vett. A kőfaragás mellett, mely minden időben drága volt, az 1870-es évektől a kevésbé igényes külső plasztikai díszítéseknél a gipsz és cement használata nyert egyre na-