Magyar Műemlékvédelem (Országos Műemléki Felügyelőség Kiadványai 14. Budapest, 2007)

SZERDAHELYI MÁRK: Andreas Schroth (1791-1865) szobrász

A SCHROTH SZOBRÁSZCSALÁD A Schroth família a méltatlanul elfelejtett bécsi szobrászcsaládok egyike. A Lipcséből származó, de az 1750-es évek végétől Bécsben működő művészdinasztiánakegymáshoz fűződő családi kapcsolatai rendkívül bonyolultak. Akadnak közöttük jó néhányan, akiket tehetségük, sokoldalúságuk és nem utolsó sorban magyarországi kapcsolataik érdemesítenének arra, hogy behatóbban foglalkozzanak velük. E tanulmány erre most nem vállalkozhat,

9 vállalkozhat viszont a család leginkább Magyarországhoz kötődő, talán legtehetségesebb és legsokoldalúbb tagjának, Andreas Schroth életének és munkásságának ismertetésére. Édesapja az akkori Bécs egyik legnagyobb és legfoglalkoztatottabb szobrászműhelyével rendelkező, igen korán elhunyt Josef Schroth (1764-1797), kinek számos, a későbbieken kiemelkedő szobrász volt tanítványa. Édesapja - Andreas nagyapja - a Lipcséből kivándorolt szobrász, Johann Friedrich Schroth, aki, azon túl, hogy a kor neves szobrászát Philipp Jakob Prokopot is tanította, az Esterházyak „urasági szobrászaként" dolgozott Bécsben, Fertődön és Kismartonban (noha maga e titulust így sosem használta). Másik fia (Josef öccse), Jakob Schroth (1773-1831 ) szintén dolgozott magyar megrendelőknek. Jakob elsősorban díszítőszobrász volt, de ha alkalma volt rá - főleg síremlékek esetében - bizonyította, hogy ennél jóval többre is képes. Egyik fő műve, amely már a bronz használata miatt is kuriózum, a bajai Szent Péter és Pál apostolok plébániatemplomában elhelyezett, Polimberger György számára készült epitáfium, a magyarországi klasszicista síremlékek egyik legszebbike. (1. kép) Az elsősorban szobrász Andreas Schroth afféle „homo universalis" módjára egyre-másra próbált szerencsét a művészetek különböző területein. Szobrász létére - akárcsak Klieber - jól festett, de faragott bútorokat is, réz- és acélmetszeteket és építészeti tervrajzokat is készített. Ausztrián és Magyarországon kívül járt s alkotott Cseh- és Morvaország, Szilézia, valamint Galícia (Lengyelország) számos városában is. Együtt dolgozott a Hofbau igazgatójával Pietro Nobilével, valamint Alois Pichllel, Packh Jánossal, megrendelői közt volt I. Ferenc császár, Metternich, Keglevich János és Rudnay Sándor hercegprímás is. Schroth élete viszonylag jól végigkövethető. Ennek oka, hogy a 19. századból általában több forrás maradt fent, mint az azt megelőzőből. Pontosabb képet alkothatunk róla azért is, mert vállalkozó egyénisége, és általában igen szorult anyagi helyzete miatt több posztra és több nagyszabású munkára is jelentkezett, melyek legtöbbjéről irat is fennmaradt. Élete első fele, az 1830-as évek elejéig, kiegyensúlyozott és megbízásokkal teli. 1816-ban „történelmi szobrászatból" megnyeri a legmagasabb ud1. kép. Baja, Szent Péter és Pál apostolok plébániatemplom, Polimberger György epitáfiuma (részlet). Jakob Schroth, 1821 vari képzőművészeti verseny, a Hofpreis ezüstmedálját. 1818-1821 között az Akadémia ösztöndíjasa volt. Mentora a köztiszteletben álló, befolyásos Josef Ellmaurer,

10 aki számos esetben megbízásokat szerzett Schroth-nak és segítette különféle rangos pályázaton történő részvételét. Ezekben az években járt Csehországban és elkerült a birodalom akkori legnagyobb szabású építkezéséhez az esztergomi bazilikához, ahol Rudnay Sándor hercegprímás közel egy évtizeden át foglalkoztatta. A harmincas évek első felében azonban rövid időn belül elveszti támogatóit, mert az esztergomi építkezést elrendelő és azt anyagiakban támogató Rudnay Sándor hercegprímás 1831-ben, Ellmaurer 1833-ban haltak meg. Különösen barátja és támogatója Packh János 1839-es tragikus halála után vált élete egyre kiszolgáltatottabbá.Többször próbál sikertelenül az Akadémián állást vállalni - még gipszöntőnek sem vették fel. Hiába mutathatott fel császári megbízást vagy hivatkozhatott az ezüstmedáljára, melyekre méltán lehetett büszke, tehetsége kevésnek bizonyult. Nem segítette őt korán meghalt édesapja legkedvesebb tanítványa, Klieber sem. Pedig ő igazán hálás lehetett Josef Schrotnak, hiszen egész későbbi Európa-hírű „szobrászkarrierje" valószínűleg akkor indult el, amikor a fiatal s igen sanyarú helyzetben lévő szobrászt 1795-ben felvette műhelyébe, és foglalkoztatni kezdte. Annak ellenére, hogy Klieber nem véletlenül nevezte mesterét halála után több mint 40 évvel „edle Manri'-nak, azaz nemes embernek,

11 nem ismerünk egyetlen esetet sem, amikor Andreast támogatta volna, noha Jacob nagybátyja több esetben is kapott tőle megbízásokat. Andreas talán jóval többre tarthatta magát, mlrityerzierungsbildhauer", akinek egy másik szobrász égisze alatt kellett vázákat, oszlopfőket és egyéb, elsősorban díszítőszobrászati dekorációkat elkészítenie. Bár Jakob tehetsége is jóval túlnyúlt az ilyen feladatoknál, anyagiak miatt mégsem derogáltak neki az ilyen típusú munkák. Unokaöccse viszont nagyravágyóbb lehetett; számos ran-