Magyar Műemlékvédelem (Országos Műemléki Felügyelőség Kiadványai 13. Budapest, 2006)

Kádár József: Kőbányai téglagyárak

és bizonyos alapismeretünk. A téglagyárak múltjának megismeréséhez hozzátartozik a termékek - főleg téglák, tetőcserepek - megismerése is. A tégla, mint ismeretes, az egyik legősibb építőanyag, mely, ha közvetlenül nem is természetes anyag, de készítéséhez a négy „Őselem" szükséges: FÖLD, mely alkalmas minőségű, VÍZ, mely a megformázást segíti, LEVEGŐ, melytől megszárad, és a TŰZ, melyben kiég. E szükséges föltételek közül, - a hely kiválasztásában - elsődleges szempont szokott lenni a megfelelő minőségű agyag megléte. A téglakészítésnek - a hozzáértésen kívül - igen fontos eleme még a nagymennyiségű és folyamatosan biztosítható munkaerő. A TÉGLA MEGFORMÁLÁSA A legkorábbi módszer a kézzel való megformálás volt, de a vetőkeretet is már több ezer év óta alkalmazták. Üzemszerű alkalmazása néha még 20. században is előfordult. A módszer egyszerű volt. Valamilyen méretű kertet készítettek, ezt a földre - homokos, vagy pelyvás felületre - letéve, az előkészített, odahordott agyagot beletömték, felületét besimították. A keretet felemelték, mellette újra letették, a lágy agyagot hagyták száradni, majd kiégették. Ilyen kerettel készülnek még napjainkban is az égetetlen, vályogtéglák. Európában - helyileg és időben pontosan meg nem határozhatóan, - a középkor vége felé, alakult ki egy termelékenyebb módszer. Az előkészített agyagot már egy helyre, a „vető-asztalra" szállították, itt pedig nem keretbe, hanem ládába csömöszölték az agyagot. A ládát a szárító helyre vitték, ahol kiborították. A téglák formái már a korai időkben is változatosak voltak. Már a rómaiak - hazánkban is - készítettek az egyszerű hasábformától eltérő téglákat, pl. a boltozatokhoz nagyméretű, egyik végén vastagabb téglákat. A 19. században a csatornákhoz készített, rendes méretű, ék alakú téglák valamelyik oldala volt vastagabb, a gyárkémények építéséhez való téglák lapja volt hegyesedő formájú, míg a kutakhoz ívelt oldalú téglákat is készítettek. Ezen kívül, régóta készítettek különböző idomtéglákat az épületek díszítésére is. A 19. század közepén találták fel az újabb módszert és eszközt, mely sokkal termelékenyebb lévén, kiszorította az előzőket. Ez a csigaprés (Schlickeisen, 1858, Berlin) lényegében egy óriási daráló, mely a tetszés szerinti méretű és keresztmetszetű „szájnyíláson" át, hasáb, szalag, stb. formában bocsátja ki az agyagot, amit azután tetszés szerinti hosszban szeletelnek. Ha a szájnyílásba „tüskéket" helyeznek, azt az agyag körülveszi, és lyukasan, üregesen jön ki a présből. Igy készül ma az üreges kerámiatermékek végtelen gazdagságú választéka és mennyisége.

4 A TÉGLA ÉGETÉSE A téglák égetését ősidők óta, az égetendő téglából összerakott „boksa-kemencével" végezték. Ez a kívül zárt, belül tűz- és füstjáratokkal kialakított kemence nem ad egységes minőségű téglát, mégis, ahol kis mennyiségű, esetleg kézi téglavetés történik, ott máig él - a Kárpát-medencében is, - a boksakemencék összerakására, fűtésére több évszázada kialakult gyakorlat. Ezeket a kemencéket a szalmától a keményfáig, illetve a kőszénig, mindenféle éghető anyaggal lehet fűteni. Az ipari jellegű termelésnél, az épített, zárt égetőkemencékben természetesen, egyenletesebb minőséget lehetett elérni, és az égetési szezon télre is áthúzható lett. A téglák berakása egyszerűbb volt, mivel nem kellett a külső felület kialakításával foglalkozni. A felfűtés, égetés, hűtés és kirakodás így is legalább 12-14 napot vett igénybe. Ezek a kemencék különböző méretűek voltak, és az évi 7-12 égetés - a kemence méretétől függően - lényegesen megnövelte a gyárak termelékenységét. A téglaégetés céljára kialakított, szakaszosan üzemelő, épített kemencéket az 1857-ben feltalált, folyamatosan üzemelő Hoffmann körkemence váltotta fel. A szénbányászat és szállítás fejlődésével, ennek számos változatát alkalmazták hazánkban is. Ezekazonban, az energiahordozók választékának bővülésével, és a gyártási-égetési technológiák fejlődésével, mára már jórészt megszűntéké A TÉGLAJELEK A készítés során a téglán különböző nyomok, jelek, jelzések keletkeznek, melyek tájékoztatnak a készítés módjáról, a készítőről, egyes esetekben a tégla sorsáról. Technológiai jelek A keretben vetett téglák oldalain, illetve a felső lap szélein gyakorta látszik a keret felhúzásának nyoma, az alsó lapján a száradást segítő homok vagy pelyvaterítés lenyomata. Felső lapját a rómaiak - talán vizes bőrrel - simára készítették. A középkori téglák felületét hazánkban - a mérettől függetlenül - általában hosszában, kézzel, bordásra simították. Ez az ún. kannelúrás tégla, de természetesen készült sima felületű is.