Magyar Műemlékvédelem (Országos Műemléki Felügyelőség Kiadványai 13. Budapest, 2006)
Csejdy Júlia: A fonyód-bélatelepi századfordulós villasor
17. kép. A Molnár-villa bejárati ajtaja, 2002 A VILLAÉPÜLETEK MEGŐRZÉSÉNEK/HELYREÁLLÍTÁSÁNAK PROBLÉMÁI A Balaton-parti épületállomány egy része a második világháború utáni államosítást követően már elszenvedett durva átépítéseket, a megmaradt épületek viszont most kerültek veszélybe, az új típusú befektetők megjelenésével, akik vagy elbontják az épületeket a telek értékesítése céljából, vagy úgymond „az eredeti mintájára" felújítják, illetve újjáépítik azokat. Megtartják ugyan az alaprajzi elrendezést és a tetőformát, de gyakran a „tüzép-barokk" formavilágát idéző épülettartozékokkal éktelenítik el az épületeket. Afonyód-bélatelepi villasor épületeinek többsége szerencsére azon épületállományhoz tartozik, ahol az eredeti funkció megtartásával/visszaállításával az egykori állapotot még konzerválni vagy rekonstruálni lehet. A praktikus alaprajzi elrendezés, a nem túl nagy méret, az építészei tagozatok egyszerűsége lehetővé teszi, hogy az új tulajdonos megelégedésére, a műemléki értékek megőrzésével kerüljenek helyreállításra az épületek. Hiszen a mai polgárság körében is ugyanúgy él a vágyakozás a városból a bukolikus környezetbe való menekülésre, ahol a szabadság és függetlenség iránti vágyának ideális terrénumát lelheti fel. Megjegyzendő, relatív előnyt jelent az is, hogy egy csekélyebb anyagi erővel rendelkező réteg építkezett a Balaton mellett, hiszen, pl. Ausztriában a Reichenauban vagy Badenban található, kastélyszerű nagy villák egy része azért pusztult még az 1980-as években is, mert nem tudtak azoknak új funkciót találni. Az Otto Wagner által 1885-1886-ban tervezett badeni Hahn-villa fedélszékének kötőgerendáit ismeretlenek elfűrészelték, és az épület teteje már beomlani készült.' 1 ' Nekünk más problémákkal kell szembenéznünk: azt kell elfogadtatni az építtetővel és a tervezővel is, hogy az ő szemükben olyan jelentéktelennek tűnő változtatások, mint pl. a nyílászárók kicserélése, a kertek betontámfalakkal történő teraszosítása az épületegyüttes lényegét jelentő értékeket pusztít el, hiszen itt nem csupán néhány jelentősebb, építészettörténeti jelentőségű villa konzerválása a cél, hanem egy városképet meghatározó, művelődéstörténeti és dokumentum értékkel is bíró kultúrtáj megőrzéséről van szó. Végezetül nem érdektelen felidézni, hogy miként vélekedett a korabeli szakmai közvélemény a villaépületek tömeges megjelenése idején, azok bizonyos túlhajtásairól. Elkeseredett hangok hallatszottak a modern műemlékvédelem megindulásakor, a 20. század elején, amikor a villákat motívumokban tobzódó, alaktalan, tájidegen épületeknek tartották. Ebben az értelemben írt Paul SchultzeNaumburg A táj eltorzítása című 1905-ös röpiratában. 1 ' 2 Az egykor tornyokkal, különböző korokból származó építészeti elemekkel túldíszített nagyobb villák már a századelő modern szemléletű kritikusainak is joggal tűntek anakronisztikusnak. Baillie Scott angol építész megfogalmazását a magyar viszonyokra is alkalmazhatjuk: „Igaz, hogy a mai ház kényelmetlensége és fogyatkozása az építész sablonszerűségének vagy tudatlanságának köszönhető részben, viszont nem tagadható az, hogy ezen hibák oroszlánrésze a tulajdonos előítéletének tulajdonítható. Az általános kívánság az, hogy cottage helyett miniatűr kastély legyen, s a bennlakók hő kívánsága mindenkivel elhitetni, azt hogy bár kis házban lakunk, férfiszolga nem ritkaság nálunk. 113 Ugyanígy idézhetünka korabeli magyar szaksajtóból is, ahol a nemzeti építészet megteremtésére és a népművészet formakincsének beemelésére való törekvés jegyében pellengérre állították az „obligát tornyocskákkal" díszített, egy kaptafára épült svájci villákat. A családi ház és a zöldterületi nyaraló építésének elméletével egyaránt sokat foglakozott az 1900-as évek elején a Magyar Iparművészet, a Művészet és a Ház is. Másokkal együtt Koronghi Lippich Elek, Lyka Károly és Petrovics Elek többször fogalmazta meg a modern ember otthonának ideálját, holland, angol
