Magyar Műemlékvédelem (Országos Műemléki Felügyelőség Kiadványai 13. Budapest, 2006)

Gábor Eszter: Stadtwäldchen Allée – Városligeti fasor (1800-1873)

és Ötpacsirta utcai (ma Pollack Mihály téri) két palotájának megépülte (1865) után. A különös az, hogy az ikerház beosztású villa - amely két egyenértékű, egymásnak tükörképét képező lakást tartalmaz, közös bejárattal és belső folyosóval ugyan, tehát vélhetően egy család két ága részére - külső megformálása során, mintegy két szokásos, egyenként háromnyílású loggiát összekapcsolva, mondhatni, saját útján jut el a tervező a neoreneszánsz formához. A tervet Limburszky József szignálta, de erős a gyanú, hogy ő csak az építőmester lehetett, és a valódi tervező akadémiai képzettségű, már a neoreneszánsz formák között is otthonos építész volt. Mint korábban írtuk, talán Weber Antal neve kerülhet szóba. A hatvanas-hetvenes évek fordulóján épült még a fasorban két további neoreneszánsz villa. Mindkettőnek a kiemelt középtengely volt a meghatározó építészeti eleme. Madarász Viktor földszintes villájának középtengelyében a magas műterem kapott helyet; ennek nagy ablaka a meghatározó motívum (városligeti 27. szám, 1869). (41. kép) Wechselmann Ignác emeletes villájának középtengelyében a két szintet átfogó ív nem funkcionális okokból keletkezett, mindössze homlokzatalakító szerepe volt (városligeti 53. szám, 1870). (42-43. kép) Mindkét épületet építőmester szignálta: az előbbiét Hild Károly, az utóbbit az építtető, Wechselmann Ignác. Az utóbbi esetben már tudjuk, hogy a tervező Unger Emil volt, az előbbiben, mint korábban említettük, csak feltételezzük ugyanezt. 1871-ben épült a fasor utolsó telkére a Batizfalvi-féle gyógyintézet. Annak a terveit már az egyik tervlapon, Lohr Antal építőmester mellett aláírta a tervező Weber Antal is. (50. kép) Az utóbb említett négy épület már az átalakuló Pest, rövidesen Budapest új hangját is intonálta - megjelent a neoreneszánsz modor, és új probléma jelent meg az építészettörténészek számára: nevezetesen, hogy nem mindig lehet megbízni a tervet szignáló építőmester tervezői szerepében. Ettől kezdve a 20. század második évtizedéig állandó probléma, hogy noha a tervezők között egyre nagyobb számban jelentek meg az akadémiát és főleg műegyetemet végzett építészek, a hatóságok csak a felelős építőmester személyére voltak kíváncsiak. 1914ig nem követelték meg a tervező szignóját. Ebből adódik, hogy sok esetben, mint itt is, csupán a gyanúnk merül fel, hogy az épület igényesebb annál, hogy a tervet aláíró építőmester tervezhette volna, de csak logikai, stíluskritikai eszközökkel, jó esetben másodlagos írott források segítségével tudjuk megközelíteni a valódi tervező személyét. A villák számbavétele során csak kicsi, lassan változó stiláris eltéréseket tudtunk megfigyelni. A szimmetrikus elrendezésű, klasszicista alaptípus végig meghatározó maradt, és kivételnek tűnt az ettől eltérő formálás. A funkcionálisan kötetlen kerti pavilonok sorában, kis számuk ellenére nagyobb stiláris változatosságot találtunk. A Liedemann-pavilon (városligeti 4. szám) (4, kép) eredeti ovális alaprajza rokokó épületre utal; a Pichler-pavilon (városligeti 45. szám, 1803 előtt) (2-3. kép) klasszicizáló megjelenése talán a klasszicizáló késő barokkhoz köthető. Az Iszer-pavilon (városligeti 44. szám, 1830) (9. kép) a későbbi villáknál is határozottabban klasszicista, az Engesser-pavilon (városligeti 3,a. szám 1852) (52. kép) talán késő klaszszicistának minősíthető, míg a csúcsíves ablakú-ajtajú Tabermann-pavilon (városligeti 16. szám, 1857) (53. kép) a fasor „legromantikusabb" épülete lehetett (volna). Valószínű, hogy helyette épült ugyanarra a telekre az iratokban Lusthausként és Salletelként egyaránt emlegetett félnyeregtetős, faszerkezetes nyári mulatóka (1868) (54. kép), amely a pesti polgári igényekhez talán jobban alkalmazkodott, mint elődje. A pavilonok funkciója idővel módosulhatott, hiszen láttuk, hogy a Liedemann-pavilonhoz előbb toldalékot, majd emeletet építettek, míg végül szerény villává alakult (1840). A Pichler-pavilonra emelet épült (1848), a Takátsypavilon oldalszárnyakat kapott (1851), az Iszer-pavilon szintén; mindkettő villává alakult át. A henyélést szolgáló, beszélgetésre, elmélkedésre, netán zenélésre alkalmas hely talán túlzott luxusnak mutatkozott, ezért hasznos, lakható épületté alakították idővel. Az UTCAFRONTI HÁZAK A telkeknek a fasorral ellentétes oldalán, a Nagy János utcai, illetve Három dob utcai határán épült házak a villáknál és a pavilonoknál kevésbé kapcsolódtak a kertekhez, elsősorban hasznossági szempontok határozták meg elhelyezésüket és beosztásukat is. Bár a villák között is találtunk átépítéseket, pontosabban bővítéseket, ezek száma elenyésző az utcai határra épült házak gyakori átalakításához képest. A 20 ismert villaterv mellett 43 olyan tervrajzot találtunk, amelyek a hátsó utcák mentén álló házakra vonatkoznak, de közülük mindössze 19-hez tartozik többé-kevésbé informatív utcai homlokzatrajz is, további 3 toldalék épülethez udvari homlokzatrészlet, és 21 terv csak átépítési alaprajzot és metszetrajzot tartalmaz (A csonka tervrajzok azért hiányosak, mert nem kellett hozzájuk homlokzatrajzot adni, mivel az építkezés nem érintette az utcafrontot.) Tehát az átépítések, toldaléképítések száma megközelítően azonos az új építkezésekével. Ennél meglepőbb, hogy az ismert lakóépületi homlokzatrajzok mennyire hasonlóak egymáshoz, mondhatni egy kaptafára készültek. (65. kép) Egy alföldi város földszintes házakkal szegélyezett régi mellékutcáján tárulhat elénk ilyen