Magyar Műemlékvédelem 1980-1990 (Országos Műemléki Felügyelőség Kiadványai 10. Budapest)

Források - Dehio, Georg Gottfried: A műemlékek védelme és gondozása a tizenkilencedik században

A MŰEMLÉKEK VÉDELME ÉS GONDOZÁSA A TIZENKILENCEDIK SZÁZADBAN Nem tudom pontosan megmondani, mikor tűnt fel nálunk először a „műemlékvédelem" szó. Aligha lehet régebbi 25 évesnél. A tudomány nyelvébe és a hivatali szóhasználatba már befogadták; a mindennapi beszédben műemléken inkább olyan műveket értenek, amelyek azért készültek, hogy bizonyos emlékeket, leggyakrabban egyes személyekre vonatkozókat, megörökítsenek. A műemlék fogalma, ahogyan azt a műemlékvédelem látja, lényegesen tovább megy, átfogja röviden szólva mindazt, amit egyébként a „műalkotás és régiség" kettős néven szoktak megjelölni. Ez a definíció nem tökéletes, de elég alapot nyújt a jelen fejtegetéshez, mert megvilágítja a tárgynak esztétikai és történeti jegyekből összeálló kettős természetét. A műemlékvédelemben felvetett probléma része egy nagy és általános kérdésnek: hogyan tarthatja meg maradandóan az, emberiség azokat a szellemi értékeket, amelyeket létrehozott? Ezeknek az értékeknek a folyamatos, veszteség nélküli felsorakoztatása egy állandóan növekvő tőke formájában, valóban szép gondolat lenne. A dolgok valósága nem erre mutat. Először is nemzedékről nemzedékre változik a szubjektív befogadóképesség. Biztos, hogy Phcidias vagy Giotlo másként hatnak reánk, mint kortársaikra és ugyanilyen biztos, hogy ötszáz év múlva Goethéi már nem fogják teljesen megérteni. A történettudomány egyik fő feladata, hogy a történeti érzék kifinomítása útján ellenhatást fejtsen ki az ilyenfajta veszteségekkel szemben. A szellemi értékek továbbélésének másik veszélyeztetője azok anyagi szubszlrátumhoz való kötöttsége. A kilátások a tekintetben nyilván nagyon eltérőek. Hogy a művészelek területén maradjunk: Goethe vagy Beethoven műveinek pusztulása nem várható, legföljebb hatalmas kultúrkatasztrófák esetén. Ezzel szemben teljesen bizlos, hogy Raffaello műveil már ma is nagyon gyenge állapotban láthatjuk és nincs messze az az idő, amikor már csak kópiákból fogjuk ismerni azokat. A sors nem bánt jól a képzőművészet alkotásaival. A természeti hatalmaknál is gyorsabban járulnak ehhez hozzá maguk az emberek a saját pusztításukkal. Az építészet elpusztítja az építészetet. így volt ez mindig, és el is fogadták, mint természeti szükségszerűséget. Nem volna-e azonban lehetséges, hogy tervszerű és társadalmilag gyakorolt védelem útján szembeforduljunk a pusztító hatalmakkal, és így művészeti és műemléki értékeink továbbélését legalább jő időre meghosszabbítsuk? Ez a gondolat valójában nem régebbi a 19. századnál és e kor szellemi bélyegét viseli, a nagy forradalom okozta ellenhatások sorába tartozik. A 19. század nem új ismeretek, hanem új gondolkodásmód útján jutott hozzá. Régebbi művészeti korszakok alkotásainak elpusztítása nem eleve a barbárság jele; lehet egy magabiztos, túláradó alkotókészségű jelenkor következménye is. A 16., 17. és 18. században teljesen jogosnak tartották a régi eltávolítását, hogy valami új és az ő értelmezésükben természetszerűleg egyúttal jobb számára helyet csináljanak. Felmérhetetlen, mennyi régi műalkotás pusztult el így. De mindig új került a régi helyére. Első ízben a nagy forradalomnak hányták szemére, hogy elvből pusztít, a felvilágosodás tiszteletére és az élők jogainak kinyilvánítása céljából. A mi székesegyházunk története mindkét korszakra nézve tipikus. Erwin századából való pompás berendezését, amelyet az 1524-es év még nagyrészt megkímélt, 1681-ben barokk bútorzatra cserélték, amely akkor nagyon katolikusnak számított. Majd 1793 őszén a konvent által kinevezett Monet polgármester parancsára - amint azt a hivatali protokollum megelégedéssel rögzíti - 3 nap alatt 235 szobrot törtek darabokra, magát a székesegyház tornyát is le akarták