Magyar Műemlékvédelem 1980-1990 (Országos Műemléki Felügyelőség Kiadványai 10. Budapest)

Helyreállítások - Bérczi László – Radovics Krisztina: A hajósi Madonna szobor restaurálása

tozik, Mária leomló drapériája előtt vagy annak támasztva a talapzaton nyugszik, nincs fektetve, csak megdöntve. Stílus és ikonográfiái szempontból a hajósi szobrot kettősség jellemzi, ez pedig a svábbajor későgótikus szobrászai sajátossága. DélNémetország, azaz Bajorország, Württcnberg, Baden és Pfalz az Alpoktól a Majna folyóig, rendkívül gazdag. A tartományoknak fejlett volt a kereskedelme. Itt voltak az Itáliából, elsősorban Toscanából és Lombardiából az észak-német tartományok, valamint felé irányuló kereskedelmi útvonalak fontos állomásai. A terület szellemi központja a nagytekintélyű püspökség székhelye, Passau, a szobrászat, illetve a szárnyasoltár építőművészet központja pedig Ulm volt. Az ulmi iskola nagy tekintélyét Hans Multscher (1400-1467) alapozta meg. Művészetére elsősorban a németalföldi realizmus tett nagy hatást. Ez az irányvonal a felsőrajnai, Hans Seyffer, valamint Sixt von Staufen szobrász munkáiban az 1530-as évekig élt tovább. Ezzel a stílussal szinte párhuzamosan a 15. század második felében Michael Erhart lágyabb, olaszosabb árnyalatú felfogása is széles körben halott. Ebben az ulmi műhelyben tanult a német későgótika legkiemelkedőbb szobrásza Thilmann Riemenschneider (1460-1531). Munkássága csúcsán (1510-25) az észak-olasz hatások egyre inkább erősödtek. Ennek eredménye az a sajátos „bajor stílus", amelynek hatása Svájc katolikus kantonjaira és NyugatTirolra is kiterjedt. Itt azonban nem pusztán slílusigazodásra kell gondolni, hanem az Ulmban létrejött tucatnyi fafaragó műhely helyszíni munkáira is. A szakirodalom szerint csak Graubündcn kantonban 32 szárnyasollárt és 45 oltártöredéket ismerünk, amelyek 1480-1530 között készültek ulmi műhelyekben.

7 Ezt a slíluskorszakol jellemzi, hogy a szobrok érett, jól kiforrott személyiségeket ábrázolnak. Az arcok karakteresek, de nyugalmat árasztanak, mély emberi érzést sugároznak. A kiegyensúlyozottság, a megnyugvás és a méltóságteljesség elsősorban a Mária-ábrázolások sajátossága. A drapéria plasztikája is megváltozik. A leglényegesebb különbség a korábbi irányzatokkal szemben, hogy eltűnik a mindent elborító, gyakran kemény vagy szeszélyes vonalú redőzet. A redőzet puhává, lággyá változik, a zsúfoltság helyébe az elegancia lép. A leomló redőzet a test tömegének plasztikáját nem fedi el, ellenkezőleg, kiemeli azt. A drapéria alatta test tömege érezhetővé válik. Ezek a vonások jellemzik a hajósi Madonnát is. Véleményünk szerint a szobrot 1500 táján Michael Erhart műhelye vagy követője készítette. Ezt támasztja alá az a tény is, hogy Bussent birtokló Zwiefalteni bencés apátsági templom előcsarnokában van egy nagyméretű Erhart műhelyéből származó korpusz. A Madonna-szobor és a zwiefalleni korpusz drapériájának elrendezése feltűnő hasonlóságot mutat. Feltételezhető, hogy az apátság jelentősebb munkákat végeztetett az ulmi műhellyel, s hogy a Madonna-szobor ajándékként került zwicfalsenből Busscnbe (nem pedig fordítva mint ahogy ezt a História Domus kivonatában olvashatjuk). Vizsgáljuk meg ezután a műtárgy történetet. A hajósi Madonna rendkívül töredékes állapotban került a restaurátor asztalára. Csonkításainak, átalakításainak csak egy részét okozta baleset. Jőrészüket a Madonna-tisztelet formáiban bekövetkezett változások számlájára írhatjuk. Az első károsodást a tűz okozta. A villámcsapás okozta tűzben elveszett a Mária szobor bal keze, s letört a gyermek Jézus szobra. A visszaemlékező Hall Anna Mária 1640-ben született, az esemény tehát a 17. század második felében történhetett. A tűz után az elveszett kezet újjal pótolták, a gyennek szobrot visszaépítették és az egész szobor felületét részlegesen újraszínezték. Minden bizonnyal ekkor készült Mária stólájának a feltárás során megismert díszes, lazúrozott festése. A 17. században a csíkozott ezüst alapra történő virágmintás lazúrfestés Dél-Németországban, Ausztriában és Svájcban rendkívül népszerű volt. Akkoriban ugyanis az oltárok túlnyomó többsége egyszínű fekete volt, a (svájci művészettörténeti írás ezt a századot egyenesen „fekete oltárok évszázadának" is nevezi) a díszítést pedig a krapplakk-zöld színé lazúrozott ornamensek és szobrok alkották. A stóla itáliai és délfrancia selymek anyagát és díszítését utánozta. Itt tehát ismét olasz hatásról beszélhetünk, amely Bajorországban hatott. A hasonló korú svájci anyagban példát találunk arra is, hogy a gótikus Madonna szobrok kevésbé díszes alsóruházatát ily módon készített lazúrfestéssel látták el, miközben a felsőruha díszesen festett gótikus színezését megtartották, (pl. Luzern, Hofkirchc, Mária halála oltár 1639-41.) A hajósi szobor esetében is ez történt. Meghagyták ugyanis a szegfűkkel borított díszes palást eredeti mintáját, a szerényebb kivitelezésű, tölgylcvél motívumokkal fedett alsőru-