Magyar Műemlékvédelem 1980-1990 (Országos Műemléki Felügyelőség Kiadványai 10. Budapest)

Elmélet - Dávid Ferenc – Sedlmayr János - Horler Miklós: Vita a műemlékvédelem elveiről és módszereiről

élete minőségének fenntartásához szükségesek. Ez a - nem jószántunkból, hanem kényszerítő szükségből kutatott - problematika populáris lecsapódásában, az ún. nosztalgiahullámban érzékelhető leginkább. A műemlékek fennmaradását szakmájukul választók meglepett örömmel, s a rájuk zúduló új igények miatt ugyanakkor zavartan veszik észre, hogy területük az érdeklődés középpontjába került, s a velük szemben való elvárások a sokszorosukra nőttek. A műemlékvédelem egészének legfontosabb feladata, hogy erre a kihívásra választ tudjon, adni, a maga helyét megtalálja a feladatsorban. E felismerésekkel egyidőben, tőlük legkevésbé sem függetlenül, az építészet is nagyon megváltozott. Az összefoglalóan posztmodernnek nevezett építészet (ez az elnevezés jellemző módon ennek az építészetnek a helyzetét és nem egyes tulajdonságait, szűkebb meghatározását adja) legjellemzőbb tulajdonságainak egyike az építészeti örökségnek új, a „modern" építészettel sok szempontból ellentétes előjelű megítélése. A posztmodern építészet empátiával ítéli meg a történeti építészet egészét, s nem zárkózik el az avval való kapcsolat felvétele elől sem. A posztmodern építészet megjelenése a műemlékügyet és a műemlékes gyakorlatot folytató építészeket egyaránt mélyen érinti. Az előbbit, t. i. a műemlékügyet egészen bizonyára pozitívan. A modernista tabuk ledöntése megkönnyíti, hogy az új építészet beleilleszkedjék a régi környezetbe, másrészt pedig maga is a történeti építészet formáihoz hasonló megrendelésekel nyújtva az építőiparnak, hozzájárul az építés, a kivitelezés hajlékonyabbá, értőbbé átformálásához, megszünteti a műemlék-restaurálásnak az építőipar egészében egyre szorongatóbb magányosságát. Nem ilyen egyszerű az a hatás, amelyet a posztmodern építészet a műemlékvédelem építészére gyakorol. A műemlékeket restauráló építésznek ugyanis feladata, hogy az épület konzerválását elvégezve a töredékes régit kiegészítve új egészet alkosson. A régi, restaurálandó épület ugyanis igen sokszor és sokféle módon töredékes. Töredékes lehel a szó fizikai értelmében, s kiegészítésre szorulhat így, hogy újra állhasson, töredékes lehel a szó esztétikai értelmében, amikor az értékes eredetinek rossz összhatású részlete maradt ránk csupán, s töredékes lehet az épületnek, mint egyfajta használati célt kielégítőnek értelmében, amikor újfajta igények „bevitele" szükséges az avult funkciók pótlására. E kiegészítést a műemlékvédelem lassan már évszázados felismerése szerint meg kell különböztetni az eredetitől. A „modern" építészet korszakában e megkülönböztetés egyszerűbb volt, hisz a „modern" anyagok és technikák, és az anyag formálásának alapelvei egyaránt különböztek a történeti építészettől, a restaurátor-építésznek hát nem a megkülönböztető anyagok, technikák és formák feltalálása, csak ezek alkalmazása volt a gondja, rá tehát a legnehezebb és legalkotőibb fázis maradt; az új, az egységes egész megalkotásáé. Korunk építészete viszont maga is használja a történeti építészet formáit és anyagait, a „korszerű" új, a kiegészítést „őszintén" kifejező formák kiválasztása tehát nehezebb feladattá vált. Ez azonban a viszonylag egyszerűbb gond. Hisz a formáknak és az anyagoknak a száma nagy, a variációs lehetőségek alig kimeríthetőek. Nehezebb a következő: A posztmodern periódusban, s a kifejezést most nem csupán az építészetre, hanem a bevezetőben említett egész gondolkodásformára értem, a történeti építészet egésze, a „bolygatatlan" történelem a figyelem tárgya. A műemlékvédelmet most már egyfajta történelmi hangulat, - az épület és annak használata együtteséből kialakuló egész - fennmaradásért teszi felelőssé. Abban a pillanatban ugyanis, amikor a történelmi építészet egésze, mint az emberi élet léptéke és mértéke jelenik meg, elhalványul az épületnek, mint műalkotásnak a hangsúlya (vagy csak kiválasztott épületekre korlátozódik ez a hangsúly), s megnövekszik az épületnek, mint környezetnek, mint az élet színterének a hangsúlya. Hasonlatot alkalmazva: a korábbi felfogás a lépet szabályos hatszögű térrácsként csodálta főképp, a mai a méhhel és a mézzel együtt, egy teljes egység mintájaként. Ez az igény a műemlékes építészet konzerválási tudását hívja ki elsősorban, konzervátori, s azzal szoros egységben működő rekonstruktőri működését kívánja. E tekintetben - ezt el kell ismernünk - igen sok a tennivalónk. Az a mérv, ameddig a történeti épületeket szerkezeteiben és anyagában azok cseréje nélkül meg tudjuk menteni, csekély, továbbfejlesztendő, tovább fejleszthető. Tudva és elismerve, hogy a műemlékvédelem építészgárdája a történeti építőipar legjobb ismerője országunkban, meg kell mondanom, hogy az idevágó ismerlek bővítéséért keveset tettek a legutóbbi két évtizedben.