Magyar Műemlékvédelem (Országos Műemléki Felügyelőség Kiadványai 9. Budapest, 1984)

Elmélet - Horler Miklós: Műemlékhelyreállítási módszereink európai mérlegen

mánya is éppen Velencében jött létre 1964-ben. Az elméleti irodalomnak Boito és Giovannoni óta komoly hagyományai vannak, s az elmúlt huszonöt évben sorra jelentek meg Barbacci, Crema, Brandi, Ceschi, Chirici, Sanpaolesi könyvei

33 , s mellettük számos cikk és tanulmány a restaurálás elveiről és módszereiről. A legfrissebb önálló mű ebben a tárgykörben 1976-ban látott napvilágot Giovanni Carbonara tollából, a Római Egyetem építészeti módszertani intézetének kiadványai között.

34 A szerző a római egyetemen De Angelis d'Ossat professzor vezetésével működő műemlék-restaurátorképző intézet tanáraként építészettörténettel és restaurálás-elmélettel foglalkozik, s könyve az olasz elméleti felfogás egyik legújabb összefoglalását adja. Annál érdekesebb és fontosabb számunkra, hogy benne a kevés Itálián kívüli példa között ismét találkozunk magyar példákkal - így a diósgyőri várral és a visegrádi Salamon toronnyal. — A magyar példákat a kiváló olasz építész, Minissi munkáival együtt említve, az új utakat kereső, új anyagokat felhasználó legmodernebb irányzat igen figyelemre méltó megoldásaiként mutatja be, amelyek ugyanakkor „könnyű célpontjai az elavult és megmerevedett látásmóddal összefüggő felületes kritikáknak" írja Carbonara.

35 Hogy a magyar műemék-helyreállítások nem véletlenül kerültek bele Carbonara könyvének kevés külföldi példája közé, az kitűnik abból, hogy a szerző két évvel később, a De Angelis d'Ossat professzor által szerkesztett „Palladio" c. folyóirat 1978-as évfolyamában egy teljes cikket szentelt a magyar műemlék-helyreállítások értékelésének. 36 Már a cikk első bekezdéséből kicsendül a magyar felfogás iránti rokonszenv és elismerés, amikor kimondja, hogy a modern olasz műemlékhelyreállítási elméletnek Itálián kívül legkövetkezetesebb és legeredményesebb alkalmazását a magyarországi restaurálások nyújtják, amelyek következetes és módszeres igyekezettel, szellemesen, kritikai érzékkel és alkotó tehetséggel valósítják meg a Velencei Carta legkorszerűbb elveit. Hasonlóképpen kiemeli bevezetőjében, hogy a szocialista országok között Magyarország volt az egyetlen, amely sehol sem alkalmazta az elpusztult műemlékek azonos formában való újjáépítésének módszerét a második világháborút követően. Ugyanakkor hangsúlyozza, hogy a magyarok bár a legkisebb részletnek és legcserélyebb történeti rétegnek dokumentum-értékét is tiszteletben tartják, mégsem hanyagolják el vagy helyezik szembe ezzel a restaurálás esztétikai követelményeit. Külön is megemlíti, hogy a magyar műemlékvédelem a maga sajátos álláspontját több alkalommal írásban is világosan megfogalmazta, s ezzel kapcsolatban mindvégig hivatkozik egyrészt Merényi Ferenc Itáliában és itthon publikált olasznyelvű tanulmányaira, valamint a magam írásaira, elsősorban az ICOMOS Bulletinben és a MONUMENTUMBAN, továbbá az Acta Technicában.

37 Carbonara nem csak méltatja, hanem helyenként védelmébe is veszi a magyar helyreállításokat, amikor például azt írja, hogy a töredékek gazdag információ-anyagával garantált hitelesség tisztelete elviselhetetlenné tette a magyarok számára az utánzó helyreállítások hamisságát. Ezt mások gyakran úgy tekintették - írja - mint egy rosszul értelmezett történeti szigorúság jellegzetes gyümölcsét, noha ez a legjobb feltételeket teremtette meg egy olyan helyreállítási gyakorlathoz, amelyben a régi és az új világosan megkülönböztethető, anélkül, hogy egymással szembehelyezkednének. Külön foglalkozik a budai királyi palota helyreállításával, mint a magyarországi műemlékvédelem egyik sajátos problémájával. Gerő Lászlónak a MONUMENTUM-ban megjelent publikációja

38 alapján ismerteti a palota építésének és pusztulásának történeti előzményeit, s ezekből kiindulva értékeli az eredményt, mérlegelve annak sajátos történeti és városképi összefüggéseit, és az egész munka hosszú időbeli megvalósulását, ami az elvek és módszerek fejlődését is befolyásolta. A végső megoldásban — mint írja — éppúgy érvényesült a középkori töredékek felhasználásával megvalósított közvetett anastylosis, — amely különösen a lovagterem és a kápolna rekonstrukciójánál világosan megkülönbözteti az eredetit a kiegészítéstől —, mint a dokumentumok, rajzok és ábrázolások alapján készült újjáépítés. A déli nagy rondella és a védőművek megoldásával kapcsolatban Luca Beltrami milanói Castello Sforzesco-jára emlékeztet, rámutatva, hogy bár mindkettő vitatható, ugyanakkor egy nagykiterjedésű, urbanisztikai és városképi jelentőségű együttes esetében nem lehet elvitatni egy ilyen megoldás értékeit sem. Ez a megoldás bizonyára kivételes, talán egyedülálló és nem megismételhető, de semmi esetre sem intézhető el elhamarkodottan és fölényes tartózkodással - írja Carbonara. A resta-