Magyar Műemlékvédelem 1973-1974 (Országos Műemléki Felügyelőség Kiadványai 8. Budapest, 1977)

Általános jellegű tanulmányok - Entz Géza: A műemléki helyreállítások tudományos előkészítése és dokumentálása

A MŰEMLÉKI HELYREÁLLÍTÁSOK TUDOMÁNYOS ELŐKÉSZÍTÉSE ÉS DOKUMENTÁLÁSA A műemlékvédelem a XIX. század szülötte. A régebbi korok művészeti alkotásainak tudatos és következetes védelme, megóvása és eredeti állapotukban való megtartása vagy helyreállítása a múlt század előtt tulajdonképpen ismeretlen fogalom. Akad ugyan néhány elszórt példa, ezek azonban kivételszámba mennek, és különleges körülményekben lelik magyarázatukat. A korábbi idők általános magatartásából hiányzott a régiségeknek az a tisztelete, amely a műemlékvédelmet életre hívta. Ha egy épület új rendeltetést kapott, vele szemben új igények merültek fel, minden különösebb kétely vagy meggondolás nélkül az új célnak megfelelően jártak el. Lebontották vagy átalakították, hozzáépítettek vagy szerkezetében, művészi díszítésében, berendezésében megváltoztatták, korszerűsítették. A XIX. század előtti ember kulturális érzékét, ízlését egyáltalán nem zavarta, ha a saját korának művészi felfogása szerint készült építmény, szobor, festmény vagy berendezés került egy régebbi épülethez vagy épületbe, hiszen szinte mindig szervesen, szerkezeti és esztétikai szempontból is helyesen bekapcsolódott az új művészi igény szabta alkotás vagy módosítás a régi állagba. Gondoljunk számos gótikus templombelső barokk berendezésére vagy középkori vár reneszánsz stílusú átalakítására. A soproni bencés vagy a sárospataki plébániatemplom remekbe szabott gótikus belsejében milyen hatásosan érvényesülnek a díszes barokk oltárok (391., 392. kép) füe a középkori eredetű kőszegi vár megjelenését sem zavarja, ellenkezőleg emeli, hogy az északi gótikus homlokzathoz nyugaton reneszánsz kialakítású, hatalmas ablaksorral ékesített emelet csatlakozik, amely elé a XVIII. században egyszerű, de finom hatású barokk árkádokat emeltek (393. kép). Mindegyik korszak a maga nyelvén beszél, s ebből nem bábeli zűrzavar, hanem a történelem alakította művészi fejlődés tiszta és értelmes hangja csendül ki. Persze hozzá kell tennünk azt is, hogy nem minden kor hagyta épen vagy hagyta meg az előző alkotását. Amikor a kőszegi vár nyugati udvari szárnya elé a barokk árkádok épültek, ezekkel egyidejűleg befalazták az emelet reneszánsz ablakait, bevakolták a XVI. századi falfestést és az 1616-ból való sgraffitókat. De ez a ina durvának tűnő eljárás még legalább eredeti helyén hagyta -, és ha sérülten is, de megőrizte az elődök munkáját. Ennél sokkal gyakoribb eset, hogy a feleslegessé váló részleteket vagy az egész korábbi épületet lebontják s építőanyagként használják fel. A számtalan és mindenütt tömegesen előforduló példák közül csak a visegrádi királyi palota kútjainak eltüntetését hozom fel. Amikor Mátyás király a palota alsó és felső díszudvarait a maga ízlésére alakította át, irgalom és kegyelet nélkül lebontatta Nagy Lajos kútházát és falikútját abból a célból, hogy saját dicsőségét hirdető oroszlános falikútját és reneszánsz vörösmárvány kútját megépíthesse. A XIV. századi magyar gótikus szobrászat remekeinek szétszedett darabjai pedig közönséges építőanyagként részben az oroszlános kút támfalába kerültek, részben a reneszánsz kút alapozásába, az alsó díszudvar belső falába és a kápolna teraszának megtámasztását szolgáló, ormótlan pillérbe süllyedtek el (394. kép). Ha valakinek történelmünk folyamán, Mátyás királynak kétségtelenül kivételes érzéke volt a kultúra és a művészet iránt, mégsem látta szükségét annak, hogy a korszerűtlennek, divatjamúltnak vélt régebbi művészeti emlékeket tiszteletben tartsa. Az új művészi igény kímélet nélkül elsöpörte a régit. Gondolhatnék, hogy ez a műemlékpusztítás Visegrádon talán valamiféle szerencsétlen véletlennek, a körülmények végzetes kimenetelű összejátszásának volt köszönhető. Pontosan ugyanez az esemény zajlott le azonban 1486-ban, tehát két évvel a visegrádi reneszánsz kút felállítása után Pannonhalmán. A királyi alapítású bencés apátság kommendátorsága ekkor Mátyás királyé volt. Ő építtette ekkor azt a ma is meglevő, szép későgótikus kerengőt, amelynek ugyanúgy áldozatul esett a XIII. századi román kori kerengő, mint a visegrádi divatos kutaknak az elavultnak tartott régiek. A kor tetterős, izmos tehetségekben gazdag művészi fejlődésének lendülete eltüntette, gyakran megsemmisítette mindazt a régebbi értéket, amely diadalmas előretörését, érvényesülését akadályozta. Azonos magatartás tapasztalható a barokk művészet idején is. A török hódoltság felszámolása után következő országos méretű újjáépítés még a leginkább elpusztított területeken is számos középkori épületünket megmenthette volna. írott egykorú forrásaink garmadával tanúskodnak arról, hogy