Magyar Műemlékvédelem 1967-1968 (Országos Műemléki Felügyelőség Kiadványai 5. Budapest, 1970)

Tanulmányok - Barcza Géza: A magyar műemlékvédelem fejlődése a jogszabályok tükrében (az 1949. évi 13. sz. törvényerejű rendelet)

ITT. A TÖRVÉNYEREJŰ RENDELET ÉRTÉKELÉSE Az 1949. évi 13. számú törvényerejű rendelet az első szocialista szemléletű műemlékvédelmi jogszabályunk. Alapvető érdeme az, hogy megteremtette a szocialista műemlékvédelem kialakulásának előfeltételeit. A szocialista műemlékvédelem célját a jogszabály így határozta meg: ,,a magyar történet, tudomány és művészet emlékeit és eredményeit, mint közművelődésünk örökbecsű értékeit .... fokozott védelemben kell részesíteni és azokat az egész nép számára hozzáférhetővé kell tenni." Ebből kiindulva megállapíthatjuk, hogy a műemlékvédelem a szocialista művelődéspolitika céljait szolgáló tudatos állami tevékenység, mely a múlt örökbecsű emlékeit a nép közkincsévé kívánja tenni, megvédve azokat az elkövetkezendő századok számára. A törvényerejű rendelet — bár az eredeti MOB és a minisztériumi javaslathoz viszonyítva leszűkítette a műemlékek körét, mivel abba az ingó emlékek nem voltak besorolhatók — az 1881. évi XXXIX. törvénycikkhez képest fejlődést jelentett. Igaz, hogy mindkét jogszabály csak az ingatlan jellegű emlékeket minősítette műemléknek, de míg a régi törvény ezeknek a körét a művészeti és történeti emlékekre redukálta, addig az új törvényerejű rendelet ezt a kört kiterjesztette a régészeti és néprajzi jelentőségű emlékekre is, s a művészeti emlékeket külön képzőművészeti és iparművészeti emlékként jelölte meg. A műemlékvédelemről intézkedő törvényerejű rendelet megjelenése idején a műemlékek zöme magántulajdonban volt. Azokat azonban a jogszabály — lényegüket tekintve — a nép szellemi tulajdonaként kezelte, s ezért a közérdekre tekintettel korlátok közé szorította a tulajdonosi jogosultságot. A jogszabály humánus voltát bizonyítja, hogy ezek a korlátozások nem gátolhatták meg a tulajdonost, illetőleg a használót az ingatlan rendeltetésszerű használatában. A törvényerejű rendelet nagy erényeként kell elkönyvelni azt, hogy egységesen intézkedett valamennyi műemlékre, nem határozott meg külön szabályokat a közületek és a magánosok tulajdonában levő ingatlan emlékekre. A jogszabály a műemlékfenntartás rendszerének kialakítása során abból indult ki, hogy bármely tulajdonos köteles ingatlanát saját költségén fenntartani, semmi olyan indok nincsen, amely a műemlékeknél ettől a generális szabálytól való eltérést tenne szükségessé. így hazánkban a műemlékek fenntartása a tulajdonosok feladataként nyert előírást. A törvényerejű rendelet azonban azokban az esetekben, amikor kizárólag műemléki érdekből kerül sor valamely munka elvégzésére, nem kívánta ennek terheit a tulajdonosra hárítani, hanem úgy rendelkezett, hogy az ilyen költségeket az államkincstár tartozik viselni. A jogszabály a legkorszerűbb műemlékvédelmi elveket kodifikálta. Ilyenek voltak többek között: — a műemlék megtekintésének lehetővé tétele, - a védett területek, s ezen belül a műemléki környezet védelmének lehetővé tétele, - a műemlékekkel kapcsolatos munkálatok engedélyhez kötése. A miniszter részére biztosított jogkör lehetővé tette, hogy a műemléki ügyekben szakhatóság foglaljon állást. Az ilyen állásfoglalást a hatósági engedélyek kiadására jogkörrel rendelkező valamennyi szerv köteles figyelembe venni. Természetszerűleg a mai értelmű műemléki hatósági engedélyezés kifejlődésének ez csak az egyik előfeltétele volt, de tényleges eredményt csak olyan rendszer kialakítása hozhatott, melyben az eljáró hatóságok tudják, hogy mi áll műemléki védettség alatt. A törvényerejű rendelet a mai műemléki hatósági engedélyezési rendszer kialakításának azzal teremtette meg a lehetőségét, hogy elrendelte a műemlékek jegyzékbefoglalását. A törvényerejű rendelet megteremtette a korszerű műemlékvédelmi szervezet kialakításának lehetőségét is. Igaz, hogy e téren volt a leglassúbb a fejlődés, s lényegileg csak 1957-ben az Országos Műemléki Felügyelőség létrehozásakor alakult meg a jogszabály szellemének megfelelő ütőképes, a védelemmel kapcsolatos teljes jogkört gyakorló műemléki hatóság.

4 A jogszabály a műemlékek védelmét hatásossá tette büntetőrendelkezéseivel. Ezek között különösen jelentős volt a műemlékrombolás jogi szankcionálása, mely elrettentő voltánál fogva alkalmas volt arra is, hogy az ilyen jellegű cselekményektől visszariasszon. Igen pozitívan értékelendő az a rendelkezés, mellyel a jogszabály lehetővé tette a tulajdonos terhére történő visszaállítás elrendelését. Azzal, hogy a jogszabály nem írta elő a kötelező kisajátítás eseteit, hanem csupán annak lehetőségeit teremtette meg, lényegileg fokozottabb védelmet tett lehetővé mint az előbbi jogszabály. Nem lenne helyes, ha utólagosan a jogszabály hibájának minősítenénk, hogy csak egy műemléki értékkategóriát létesített „műemlék" jelöléssel (s ezen kívül a „védett területek" kategóriáját), mivel a több értékkategória kialakítását éppen a törvényerejű rendelet alapján kifejlődött gyakorlat igényelte, és ez nem volt ellentétes a jogszabály szellemével. ^ Az 1949. évi 13. számú törvényerejű rendelet megjelenése a magyar műemlékvédelem fejlődésének egyik legjelentősebb mérföldköve. Jelentőségét csak az 1872. évi Ideiglenes Bizottság megalakításához és az 1881. évi műemléki törvény életbeléptetéséhez hasonlíthat j uk. Ez a törvényerejű rendelet számunkra egy meg nem valósult álom késői valóraváltását is jelenti,