Magyar Műemlékvédelem 1961-1962 (Országos Műemléki Felügyelőség Kiadványai 3. Budapest, 1966)

Az alap- és pincefalaknál, nemkülönben a felmenő falaknál gyakran fellépő súlyos probléma az átnedvesedés. Tudvalevő, hogy a falak nedvesség elleni szigetelése csak a XIX. század utolsó évtizedei óta ismeretes, korábban e kérdésnek nem tulajdonítottak jelentőséget. Élő műemlékek esetében, továbbá ott, ahol régi vakolat felületeket, még inkább falképeket akarunk megőrizni, a kapillaritás okozta nedvességfelszívódást meg kell szüntetni. Nedves falak kiszárítására, illetve szigetelésére hosszú időn keresztül csak a szakaszosan végrehajtott utólagos lemezszigetelést ismerték. Ez a módszer költséges, körülményes, a falak állékonyságát gyakran veszélyezteti. A fejlődés ezért olyan módszerek felé irányult, amelyek a fal jelentős megbontása nélkül alkalmazhatók. Csehszlovák műemléki gyakorlatban elterjedten alkalmazzák az ún. Knapen-rendszert. Lényege, hogy a nedves falba fúrt lyukakba porózus, égetett agyagcsöveket helyeznek. Ezek környezetükből magukba szívják a nedvességet, mely aztán a csövekben áramló levegő hatására eltávozik a falból. A prágai Tyn-templom, Szent Ignác-templom stb. falszárítása igazolja a módszer eredményességét.

11 Az utóbbi évek legjelentősebb falszárítási eljárása azonban az elektroozmotikus módszer. Ez a szabadalmazott eljárás azon a felismerésen alapszik, hogy a kapilláris rendszeren átáramló folyadék elektromotoros erőt, potenciálkülönbséget létesít. Falazat esetén a potenciálkülönbség az átnedvesedett felső falrész és a talaj között keletkezik. Ha tehát a nedves fal egy pontját fém vezetővel összekötik a talajjal (leföldelik), zárt áramkör jön létre, melyben az áramlási potenciál a felfelé irányuló kapilláris áramlással szemben lefelé irányuló elektroozmotikus áramlást indít meg. Mivel az áramlási potenciál forrása a kapilláris erő, végeredményben nyugalmi helyzet áll be, a földelt pont alatti falsávban a vízmozgás megszűnik. A földelt pont feletti falrész ezáltal elveszti vízutánpótlását és rövid idő alatt kiszárad.

12 Gyorsabb, radikálisabb falszárítás érhető el, ha a falba vezetett elektródák között mesterségesen (hálózatról vagy akkumulátorral) létesítenek potenciálkülönbséget. Az elektroozmotikus áramlás hatására a kapilláris nedvesség is áramlásnak indul, távozik a falból. Az elektroozmotikus falszárítást számos műemlék esetében alkalmazták sikerrel (nagytétényi kastély, siklósi vár stb.). Problematikus viszont alkalmazása olyan helyen, ahol a falakat falképek díszítik. Ezekbe nyilvánvalóan nem fúrhatok be az elektródák, ellenkező oldalról történő bevezetés esetén viszont a nedvesség éppen a freskó felé áramlik, melynek kedvezőtlen hatása könnyen elképzelhető (pl. siklósi várkápolna).

13 * Felmenő falszerkezetek stabilitásának biztosítására évtizedeken keresztül a közelmúltig azonos módszereket alkalmaztak. Mivel az egyensúlyában megbomlott falazaton rendszerint súlyos repedések mutatkoznak, kézenfekvő eljárás, hogy a további mozgásokat vonóvasak vagy falkötő-vasak beépítésével hárítsák el. A fal alaprajzi hosszirányával párhuzamos falkötő-vas helyett gyakran alkalmaznak megfelelően méretezett vasbeton koszorút. Ha a fal még ilyen körülmények között sem elég szilárd a terhelések viselésére, évtizedek óta az a megoldás a leggyakoribb, hogy az épület terheit függetlenítik a faltól, új vasbeton tartószerkezetre váltják át. E megoldás műemléki szempontból akkor tekinthető jól sikerültnek, ha az új szerkezet rejtetten építhető be, azaz a műemlék képében nem jelentkezik. Műemlékhelyreállítási gyakorlatunkban erre jó és rossz példákat egyaránt találunk. A falat együttdolgozásra kényszerítő koszorúk vagy teherhordó keretek beépítése mellett is kívánatos, hogy a fal belsejében üregek, repedések ne legyenek. E célból használatos eljárás a falazatok injektálása. Kitöltő anyagként cementhabarcs a leggyakrabban alkalmazott. Az injektálás külön vasbeton szerkezet beépítése nélkül is gyakran kielégítő eredménnyel jár.

11 Néhány éve — különösen Olaszországban — újszerű, technikailag fejlettebb falazatmegerősítési módszereket alkalmaznak. Ezek közös sajátsága, hogy a veszélyeztetett falat nagy fordulatszámú villanyfúróval átfúrják, acélbetét elhelyezése és kibetonozása előfeltételeként. A római Constantin-diadalív oszlopainak és szobrainak ily módon való megerősítése viszonylag még hagyományosnak mondható, hiszen a klaszszikus vonóvasas megoldástól alig tér el

15 (11 —12. kép). Elgondolkoztató azonban, hogy akadna-e nálunk szakember, aki merte volna a 8,50 m magas oszlopokat hosszirányban végigfúratni és találna-e erre kivitelezőt. Az ugyancsak római S. Maria in Cosmedintemplom alapmegerősítéséről már volt szó. A 2)ortikusz és a campanile összerepedezett falazatának megerősítése hasonló módon történt. A téglafalakat 1 m-enként emelkedő szinteken, egymástól 60 cm távolságban belülről kifelé átfúrták. A furatok iránya nem vízszintes, hanem a vízszintessel és a függőlegessel egyaránt 45°-otzár be, méghozzáváltakozó irányban. A furatok így térbelileg teljesen át- meg átszövik a falszerkezetet. A lyukak gondos átmosása után a 3 cm átmérőjű furatokba egy-egy szál 16 mm átmérőjű nagyszilárdságú periodikus betonacélt helyeztek, majd torkreteztek. A megerősítés szerkezetileg tökéletesen bevált, műemléki szempontból pedig a kibetonozott apró lyukak az acélbetétek végződéseivel még a nyerstégla-felületen sem jelentkeznek bántóan.

10 Hasonlóan mintaszerű szerkezeti megerősítésnek tekinthető a veronai Arena falazatbiztosítása. A rómaiak által épített amfiteátrum egyes szakaszain 20 m magas merevítetlen faltestek állnak, melyek nyílásokkal sűrűn áttörtek. A megerősítést R. Morandi tervei szerint feszítéssel oldották meg. A felső és közbülső szintről pillérenként 3 — 3, egyenként 18 db 5 mm átmérőjű huzalból