Magyar Műemlékvédelem 1959-1960 (Országos Műemléki Felügyelőség Kiadványai 2. Budapest, 1964)

Tanulmányok - Barcza Géza: Szocialista országok műemléki törvényei

A magántulajdonban levő ingók műemlékké nyilvánításához azonban ugyanúgy, mint az ingatlanoknál, megkövetelte a tulajdonos beleegyezését; s ennek hiányában csak külön törvénnyel volt mód a lajstromba iktatásra. Külön figyelmet érdemel a műemléki törvénynek az a rendelkezése, amely az ingatlan műemlékek lajstromba iktatását kötelezően rendelte el (,,iktatandók"), az ingó emlékek esetében viszont csak a lajstromba iktatás lehetőségét teremtette meg, de azt nem tette kötelezővé („iktathatok"). Elképzelhető az ingó emlékek védelmének nehézkessége, amikor a tulajdonos beleegyezésének hiányában csak a parlament közreműködésével, törvény útján lehetett érdemi intézkedést hozni a műemlékek megmentésére. A műemlékekben gazdag Olaszország műemléki törvényeiben is megtalálhatók a magántulajdon miatti korlátozottságok, bár kétségkívül a legfejlettebb itt volt a műemlékvédelem jogi szabályozása. A nagymérvű műemléki kivitel visszahatásaképpen a törvény döntően ennek meggátlását igyekezett előmozdítani. Az emlékek, a régészeti és művészeti tárgyak fenntartásáról intézkedő 1902. évi olasz törvény külön fejezetben intézkedett az állam és más jogi személyek tulajdonában, illetve a magántulajdonban levő műemlékek megóvásáról. Az 1909. évi olasz műemléki törvény is különbséget tesz az állam és testületek birtokában levő, illetve a magántulajdonban levő dolgok között. A műemlék meghatározását a törvény így adja meg: ,,A jelen törvény rendelkezései alá tartoznak azok az ingatlan és ingó dolgok, amelyek történeti, régészeti, paleontológiái vagy művészeti érdekkel bírnak." — Az állam és a testületek tulajdonában levő ilyen dolgokra korlátozás nélkül elidegenítési tilalmat állapítanak meg a jogszabályok, míg a magántulajdonban levőkre csak abban az esetben rendeli el az elidegenítés bejelentését, ha a dolog ,,nagy érdekességé"-t a tulajdonossal beiktatás formájában előzetesen közölték. Az elidegenítést azonban a kormányzat nem gátolhatta meg, csupán elővételi jogát gyakorolhatta. Annak meghatározása, hogy mit kellett „nagy érdekességű" dolognak tekinteni, a törvényben nem található; vagyis itt széles érvényesülési lehetősége volt a nem csupán műemlékvédelmi szempontok szerinti minősítésnek. A fasizmus idején létrehozott 1939. évi olasz műemléki törvényre is jellemzőek a magántulajdonból eredő megkötöttségek. Míg az 1909. évi műemléki törvény értelmében a magántulajdonban levő ingatlanok és ingó dolgok közül a ,,nagy érdekességű" történeti, régészeti, paleontológiái vagy művészeti érdekkel rendelkezők voltak műemlékké nyilváníthatók, addig az 1939. évi olasz műemléki törvény értelmében — a magántulajdonban levők közül — csak a „különösen jelentékeny" emlékek védettségét lehetett elrendelni. A ,,nagy érdekességű" fogalmába több emlék volt besorolható, mint a „különösen jelentékeny" fogalom alá, s így a törvény a tulajdonosok részére kedvezőbb helyzetet teremtett az előző szabályozáshoz viszonyítva. Az 1881. évi magyar műemlékvédelmi törvény rendelkezést tartalmazott arra az esetre is, ha a műemlék tulajdonosa fenntartási kötelezettségét nem teljesítette; ugyanis ebben az esetben a vallásos közoktatásügyi miniszter a helyreállítást elrendelhette és költségeit a tulajdonostól behajthatta. Hibája volt azonban a törvénynek, hogy ez alól az intézkedés alól igen nagy mértékben kivételt engedett. — ,,Ha a műemléket képező és isteni tiszteletre használt templom vagy kápolnára nézve az illető egyház a vallás és közoktatásügyi miniszternek bejelenti, hogy a műemléket többé isteni tiszteletre nem használja és egyébként is fenntartani nem akarja", illetve „ha a magántulajdonos . . . bejelenti, hogy a műemléket fenntartani nem akarja", a műemlékfenntartási kötelezettség megszüntethető. Ebben az esetben a minisztériumnak a törvény 60 napot biztosított az intézkedésre; ez pedig vagy a kisajátítás elrendelése volt, vagy a műemlékkel való szabad rendelkezés biztosítása a tulajdonos számára. A műemlékkel való szabad rendelkezés joga a műemlék lebontását, lerombolását, teljes átalakítását vagy pusztulni hagyását is jelenthette. Kisajátítás elrendelésére a fentieken túl abban az esetben is joga volt a miniszternek, ha a tulajdonos a műemlékfenntartási kötelezettségét nem teljesítette, vagy az építményen engedély nélküli átalakításokat végeztetett. Ez azonban csak lehetőség volt, de ilyen esetben sem volt kötelező a kisajátítás elrendelése. A kisajátítás jogának biztosítása nem jelenthetett tényleges védelmet a műemlékeknek. Illuzórikus, sőt káros volt ez a rendelkezés, mivel az állam nem teremtette meg a kisajátítás anyagi előfeltételeit, s így többnyire nem a teljes védelmet jelentő kisajátításra, hanem a szabad rendelkezési jog biztosítására került sor. Joggal kesereg emiatt a korabeli műemléki szakember: „Ha valamely vár, templom, vagy más épület védelmére, vagy fenntartására nézve kérdés merül fel, egyszersmind azonnal annak a kérdésnek merev eldöntése is kívántatik, hogy az illető műemlék fenntartandó műemlék-e vagy sem és így a törvény hatálya alá esik-e, vagy sem. Ez az eljárás a hazai történelmi és műemlékek egész sorozatára nézve végpusztulást, a halált jelentené a törvény védelme alatt és a kormány engedélyével és annak útmutatása mellett." Az ismertetett példák a kapitalista műemlékvédelmi jogszabályozás korlátozott voltát s elégtelenségét bizonyítják. A magántulajdon így akadályozta a műemlékvédelem hatásosságát; és sok értékes műemlék elpusztulását, elpusztítását tette lehetővé. A szocialista államok műemléki törvényei a kapitalista műemléki törvényekből mindazt átvették, ami azokban haladó jellegű volt s a műemlékek megóvását szolgálta, de lényegi különbség van a kapitalista és a szocialista államok műemléki törvényei között. A lényegi különbség a szocialista államok műemléki törvényei javára abból szármá