Magyar Műemlékvédelem 1959-1960 (Országos Műemléki Felügyelőség Kiadványai 2. Budapest, 1964)

Tanulmányok - Rozványiné Tombor Ilona: A személyi templom

részét a templomig lehányták. Itt Mátyás-kori pénzeket találtak. Függetlenül a történet hitelességétől, a XV. század második fele stíluskritikailag helytálló építési idő. Majd azt is írja Fényes, hogy a református anyaegyház „igen régi és 1670. csak megújult". Mindezek egybevetésével feltehetjük, hogy a XIV. század első felében már fennállott épület tornyának és hajójának alapjain a XV. század második felében, a Mátyás-korabeli nagy építőtevékenység idején, új templom épült. Támpilléres szentélye, csúcsíves diadalíve, a torony nyíláskeretei és egyéb, szórványosan fennmaradt vagy megörökített faragott kő részei e korra mutatnak. Az épület fallal kerített templomerőd volt. Hasonlót e vidéken alig ismerünk. A közeli Lábatlanban és Nagyigmándon jóval kevesebb maradt meg az erődfalból. A dunaalmásiról csak adataink vannak. Ácson 1961-ben ásták ki a középkori kerítőfal alapjait. Feltehető, hogy e vidéken általában megerősítették a templomokat a tatárjárás után. Neszmély templomának megerősítését nyílt, országút melletti, sík terepen levő helye indokolttá tette. Nem lehetett olyan erős, mint az erdélyi templomerődök, de szükség esetén mégis menedék volt. A templomtól nem messze levő Várhegyen ma is áll egy négyszögletes torony — talán donjon — maradványa, amelynek története teljesen ismeretlen. Ez a vár a XV. század második felében talán oly nagymértékben romos volt már, hogy nem szolgálhatott menedékül. Itt megemlíthetjük azt a mesét is, hogy „a tornyot valamikor alagút kötötte össze a Várhegy hasonló bástyájával".

21 A mohácsi vészt követő évtizedekben Neszmély község is elpusztult. Arra nézve, hogy a templom a török időkben mecset lett volna, nincsenek elfogadható adataink. A reformátusok által végzett templomújjáépítés nem történhetett 1670-ben, mint Fényes írja, ha 1649-ben már ötvösműveket adományoztak az egyháznak. 1649 tehát feltétlenül terminus ante quem, ha a harang 1633-as évszámát nem is vennénk annak. A XVII. század első felében újjáépült templommal kapcsolatos szájhagyomány — a torony és a szentély (kápolna) utólagos összekötése • • úgy magyarázható, hogy a hajó deszkamennyezetes lehetett, így alaposabban elpusztult, mint a boltozott szentély és az erős torony. Ezeket a reformátusok ismét egybeépítették. Meg valószínűbb, hogy eleinte csak a szentélyt használták kápolna gyanánt, mint a szomszédos Dunaalmásnak a múlt század végén lebontott gótikus templo m szent élvét. Ma nincs az épületnek olyan múformája, amely a XVII. századra mutatna. Hitelt kell adnunk az azóta elveszett História Domusban megörökített, az 1787. évi újjáépítésről szóló adatnak. Ekkor a mohácsi vész óta csonka torony „romladozó részét" — mint Fényes írja — a templomig lebontották. Ezt a bontást inkább romtalanításnak kell elképzelnünk, hiszen a torony armírozott falai az órapárkány magasságáig ma is állnak. A toronysisak és az 1960-ban eltávolított falpilléres vakolat-architektúra stílusában igazolja a XVIII. század végi építkezést. Bizonyára csak ekkor építették egybe az egész épületet. E feltevéssel a szájhagyomány időben egy évszázaddal közelebb került hozzánk és élőbbé válik. A templom további építéstörténete éppen olyan elszomorító, mint sok más középkori templomunké. Barokkizálása a kor ízlésének megfelelően természetes és a török pusztítás utáni körülmények között egyedül lehetséges megoldás volt; ugyanúgy, mint számtalan más középkori műemlékünk esetében, amely egyébként teljesen elpusztult volna. Művészi igényességet csak ritkán tételezhetünk fel az építkezéseket finanszírozó kis egyházközségekről. 1816-ban, a két kerítéskapu tanúsága szerint, átépítették a külső kerítőfalat. Történt-e ugyanekkor az épülettel is valami? Erre vonatkozóan nincs támpontunk. A XIX. század közepéig a templom több gótikus részletet megőrzött. 1912. évi felvételezése nem mutat sok eltérést Rómer 1861. évi vázlatától, leglényegesebb Sztehló rajzán a diadalív hiánya. 1921-ben Fritz Oszkár műépítész megerősíti jelentésében a História Domusból vett 1787. évi újjáépítési adatot; továbbá közli, hogy a boltozatokat az 1880-as években bontották le, és ekkor lapos famennyezetet készítettek. Ez az évszám nem helytálló, mert már Rómer sem látott boltozást 1861-ben. A szentély boltozatát tehát vagy 1787 vagy 1816 körül bonthatták le. Az 1880-as években történhetett a diadalív lebontása és az ízléstelen előcsarnok építése. Fritz Oszkár azt javasolta, hogy a zsindelytetőt le kell bontani és az épületet cseréppel fedni — az eredeti alak megtartásával. Bár csekély műemléki értéket tulajdonított az épületnek, mégis meg akarta tartani a pusztulásra ítélt festői, magas zsindelytető alakját. A Műemlékek Országos Bizottsága ezután sorsára hagyta az épületet, mint annyi másikat. Az a „restaurálás-bővítés" címen elindított rombolási folyamat, amely a XIX. század második felében megindult, gátlástalanul működött tovább századunkban is. Hol a purizmus jelszavával, hol — az ilyen kispénzű falusi református egyházközségekben, mint Neszmély - egyszerűen az olcsóság és célszerűség követelményeire hivatkozva. 1931 körül teljesen megújították a templom belsejét, ablakait és bejáratait. A szentélyen új ajtót nyitottak, a zsindelytetőt palára cserélték át. Ekkor falazták be a toronyból a hajóba vezető bejáratot. A torony középkori sarokarmírozását és ablakkereteit csak 1960-ban szabadították fel a vakolat alól. Ezzel az épület műemléki értéke ismét emelkedett. A neszmélyi templom szerencsés együttese a provinciális gótikának és a provinciális barokknak. A monumentális tornyon ülő erőteljes barokk sisak, a támpilléres szentélyű épület és kerítőfalának arányai jó hatásúak. Nem részleteiben, hanem arányaiban rejlik a hatása, és még így, kifosztottan is, műemlék. Jiozványiné Tombor Ilona