Magyar Műemlékvédelem 1949-1959 (Országos Műemléki Felügyelőség Kiadványai 1. Budapest, 1960)

Dercsényi Dezső: Tíz év magyar műemlékvédelme

leszi fenntartását, helyreállítását. A törvénynek végrehajtását, a védelem hatósági ténykedéseit lényegében az építésügyi igazgatás keretébe illeszti bele. Ezért jogos fenti megállapításunk, hogy a 1 vr. elképzelésének logikus fejleménye voll a műemlékvédelemnek az építésügy keretébe való szerves beillesztése. Erre a kérdésre azonban még visszatérünk. A 13-as tvr. intézkedései lényegében a Szovjetunió minisztertanácsának 1948. évi 3.898. sz. rendelete és a korszerű (elsősorban olasz) külföldi törvények hazai alkalmazásából születtek. így a műemlék mellett a műemléki környezet védelme, a műemlék hozzáférhetővé tétele, mindenki számára a megtekintés biztosítása stb. a korszerű műemlékvédelmi elveknek kodifikálásai, amelyeket lényegében ma is vallunk, s így mai munkánknak is alapjai. A 13-as tvr. egyben a műemléki szervezetet is megalkotta, feloszlatva az 1934-től mint szakhivatal működő Műemlékek Országos Bizottságát, létrehozta a Múzeumok és Műemlékek Országos Központját. A Műemlékek és Múzeumok Országos Központja életrehívása tíz év távlatából visszatekint ve kétségtelenül előnyös volt, de néhány éppen a műemlékügy vonatkozásában —• hátrányos követ

: kezménnyel is járt. Előnyös volt a szakmai, tudományos erők koncentrálása, amely lehetővé tette a törvényerejű rendeletben körvonalazott célok megvalósítását. Előnyös volt kezdeti stádiumban, az országos, főként azonban a vidéki múzeumi szervezet összekapcsolása a műemléküggyel. A vidéki gyűjtemények létszám, helyiség s nem utolsósorban állandó kiállítás szempontjából nagyrészt a Múzeumok és Műemlékek Országos Központjának három éves működése alatt váltak igazán múzeumokká, s hogy feladatkörükbe, gyűjtési, kiállítási anyagukba a város vag}' a tágabb környék műemléki anyaga is beépült, az csak előnyére vált a műemlék- és a múzeumügynek egyaránt. A közös szervezetbe foglalás hátrányai is megmutatkoztak. A műemlékügy elvesztette önálló szervezetét, ami a hatósági funkción kívül — a Múzeumok és Műemlékek Országos Központja egyedül a műemlékügyben volt hatóság — főként költségvetési vonatkozásban mutatkozott meg. Költségvetési rendszerünk, amely a reális szükségletek kielégítésére törekedett, az adott népgazdasági helyzet keretében, természetesen jobban kedvezett a múzeumok épület, fűtés, világítás stb. igényei kielégítésének. Később tabellárisan összevetve be fogom mutatni a központi műemléki hitelek és létszám fejlődését, amely világosan bizonyítja az il 1 elmondottakat. Az (málló szervezet megszüntetésének kárát az 1952—56. étek során sínylettük meg, mikor a műemlékvédelmet mindig valamely meglevő szervezethez csatolták, mindig valamely más irányú int ézmény kevésbé szerves része lett. Az átszervezésekkel együttjáró létszámváltozások ennek következtében súlyosabban jelentkeztek az intézményhez hozzákapcsolt műemléki részeknél, amit az alábbi táblázat elég világosan bizonyít is. Az 1953. február 1-vel feloszlatásra került Múzeumok és Műemlékek Országos Központja feladatkörét a Népművelési Minisztérium vette át, s mivel a tervezett Építészeti Tanács, mely a műemlékügyet is feladatai közé iktatta, ekkor volt alakulóban, közel felesziendeig a Népművelési Minisztérium Múzeumi Főosztálya intézte a műemlékiügyeket is.

2 A 4(19) 1952. sz. MT rendelettel megalakított Épít-észét i Tanács a rendelet f) pontja értelmében ellátta a műemlékvédelem hatósági feladatait, az operatív munka lebonyolítására pedig a Népművelési Minisztériumtól átvette a műemléki csoportot.

3 Ismét azt kell mondanunk, hogy az új szervezeti formának voltak előnyei éte hátrányai is. Előnye a műemléki kérdéseknek az építészet aktuális problémái közé való beillesztése. Elénk vitákkal, erős ellenállással zajló mai építészeti életbe kapcsolta a múlt öröksége megóvásának gondolatát. Hogy a születendő új magyar építészetnek népünk hagyományain kell alapulnia, annak figyelembevételével kell a korszerű mai célok megvalósítását elérnie, olyan alapelv, mely a szocialista realizmus célkitűzései eltorzítása ellenére ma is helyeselhető. A mai építészeti problémák igy szükségszerűen reflektorfénybe állították a műemlékvédelmet, és szépszámmal akadtak támogatói a mai építészet hívei közül is. A műemlékvédelem jelentőségének megnövekedését olyan formális vonatkozásban is érezhettük, hogy az Építészeti Tanács, majd utána az Országos Építésügyi Hivatal minisztertanácsi szerv lévén, nagyobb tekintéllyel tudta koordinálni a tárcáknál felmerülő problémákat, kellő súllyal képviselni az elvi kérdéseket. Az új szervezeti forma hátrányai abból a belső ellentmondásból származtak, ami az Építészeti Tanács feladata és a műemlékvédelem operatív munkái között már az első pillanattól fennálltak. Az Építészeti Tanácshoz és az Országos Építésügyi Hivatalhoz is lényegében a limiten felüli nagy beruházások építészeti elbírálása tartozott. Ugyanekkor a műemléki csoport 600 000-től lassan másfélmillióig növekvő hitele kisebb építő műhelyek kialakítását tette szükségessé, hiszen a csoport elsősorban tulajdonos nélküli, főként „holt" műemlékekkel foglalkozott. Ezek feltárása, konzerválása vagy helyreállítása alig, vagy csak nehezen volt beszorítható az állami építőipari vállalatok munkái közé. így a szervezethez hasonlóan a műemléki hitelek nagyságrendje az egészséges kibontakozás útját megnehezítette. Hiába volt meg csírájában az önálló műemléki szervezet, önálló hivatallá alakítása olyan létszámigénnyel járt volna, melyet annakidején (1953) nem lehetett biztosítani. A központi hitelek mérete pedig a szokásos állami beruházások, felújítások módszereinek alkalmazását nehezítették meg, illetve tették lehetetlenné. Ezek az alapvető ellentmondások akkor sem szűntek meg, amikor az Építészeti Tanács feladatkörét éppen műemléki vonatkozásban az Országos Építésügyi Hivatal vette át.

4 Átmeneti megoldásnak a hatósági munka és az operatív feladatok szét-