Magyar Műemlékvédelem 1949-1959 (Országos Műemléki Felügyelőség Kiadványai 1. Budapest, 1960)
Trautmann Rezső: Előszó
ELŐSZÓ Egy évtized egy nép életében, anyagi és kulturális felemelkedése útján gyakran csekély idő, rövid útszakasz csupán. Néha azonban — mint az elmúlt másfél évtizedben hazánkban — meglendül a történelem kereke, s tíz év alatt többet fordul, mint máskor századokig. Az a hatalmas társadalmi, történelmi változás, ami szemünk láttára, életünk keretében az elmúlt évek során Magyarországon lejátszódott, és lejátszódik ma is, messzemenően éreztette hatását az építésügy és kultúrpolitika határterületén, a műemlékek védelmében is. Elhanyagolt területe volt ez a magyar kulturális életnek. A feudális magántulajdon elöregedett szemlélete nem engedte meg, hogy korszerű törvény biztosítsa művészeti, történeti értékeink megóvását. Számottevő hitel sem állt rendelkezésre, hogy átfogó műemléki politikát megkísérelni lehessen. Hiányzott a műemlékek ismerete, számbavétele is. Mindössze 48 műemléket tartottak számon az 1919 előtti Magyarországon. Nem is lehetett másként, hiszen épp hogy megindult a tudományos feltáró munka; a történeti kutatás a nacionalista ábrándképeket hajszolta, művészettörténet, építészettörténet pedig a korszerű tudományos módszerek híjján sem nem igényelte, sem nem adhatta meg a műemlékvédelem eszmei alapját, igazi célját, s így nem is alakíthatta ki az egész népre támaszkodó bázisát. A fordulat éve, a kulturális forradalom megindulása ezen a téren is igen jelentős eredményeket produkált. Népköztársaságunk Elnöki Tanácsa 13/1949. sz. törvényerejű rendeletével alapjait rakta le a szocialista műemlékvédelemnek. Felvázolta a magyar műemlékvédelem célját és perspektíváját, amikor kimondotta, hogy : ,,a magyar történet, tudomány és művészet emlékeit és eredményeit mint közművelődésünk örökbecsű értékeit . . . fokozott védelemben kell részesíteni, és azokat az egész nép számára hozzáférhetővé kell tenni". Az Elnöki Tanács nem járt töretlen utakon : előttünk állt a példa, Lenin rendelkezése a kulturális emlékek védelméről, melyet még az intervenciós háború idején adott ki, s a Szovjetunió 1948-as minisztertanácsi rendelete, mellyel a műemlékvédelem megjavításáról intézkedett. Körülöttünk a baráti népi demokráciák, a cseh, a lengyel műemlékvédelem Európa figyelmét magáravonó eredményeket produkált, s nyugaton is — más indítékokból — valóságos reneszánsza következett el a kulturális örökség védelmének. E tíz éves munka mérlegét tartalmazza az itt következő kötet. Nem szándékozom kivonatát, összefoglalását adni, de rá kell mutatni leglényegesebb eredményeire. Megindult, és lassan már be is fejeződik a műemlékek számbavétele: közel kétezer fenntartandó műemléket és hétezer műemlék jellegű, városképi szempontból jelentős építményt tartunk számon. Rendkívül kis szám ez, akár a környező államokhoz, akár a magyar föld történetéhez, népünk művészi alkotókészségéhez viszonyítjuk. Háborúktól, török hódoltságtól, gyarmati kizsákmányolástól, kapitalista telekpolitikától terhes történelmünk minden lapja indok, hogy csak ilyen kevés maradt ránk. Egyben felelősség a megmaradt emlékanyag védelmére. Évről évre növekvő mértékben tudunk műemlékeink állagvédelmére, helyreállítására, bemutatására költségvetési fedezetet, szokványos és különleges anyagokat, jólképzett szakmunkásokat és tudományos munkaerőt biztosítani. Részletesen kidolgozott műszaki és gazdasági felmérésen nyugvó távlati tervben biztosítjuk műemlékeink állagvédelmét, helyreállítását és bekapcsolását mai életünkbe. A legfontosabbnak azonban azt tartjuk, hogy tudományos, ismeretterjesztő kiadványokon, folyóiratokon, könyveken és nem utolsó sorban az emlékek helyszíni ismertetésén keresztül sikerült kialakítani