Magyar Műemlékvédelem 1949-1959 (Országos Műemléki Felügyelőség Kiadványai 1. Budapest, 1960)

Párkányi Mihály: A műemléki tervezés kérdései

A kompromisszumok sorában következő minden ettől eltérő program már aktív : mai életet visz új rendeltetése révén a régi falak közé. Kibontakozik tehát az ellentmondás. így válik a kastélykérdés szinte különálló feladattá a magyar műemlékvédelemben. A közel 800 műemléki és műemlékjellegű kastélyunk jelentős részét érintő problematikában a tudományos és tervezési kérdések mellé már döntő módon sorakoznak fel az általános gazdaságpolitika és kultúrpolitika szempontjai is. Az elmúlt évtized alatt számos gyakorlati példa bizonyította, hogy a társadalom csakis olyan műemlékeket hajlandó megóvni, fenntartani, mely gazdasági igényeit még ki tudja elégíteni, a gazdátlan, a rendeltetésellenesen használt, a fenntartás szempontjából gazdaságtalan épület sorsa •— ha számára nem tudunk megfelelő új funkciót biztosítani — előbb-utóbb beteljesül. Népgazdasági szempontból nagy anyagi és kulturális értékű, jelentős számú és nagyságú épületekről van szó : ilyen sokrétű ügyet helyesen csak a tervgazdaságra jellemző deduktív módszerekkel oldhatunk meg. Mindenekelőtt a beruházási problémát kell helyesen, magas szinten megragadni. Először azt kell megvalósítani, hogy átfogó, feldolgozott képünk legyen egész műemléki anyagunk állagának állapotáról, hogy szakszerűen alátámasztható elképzelésünk legyen az egyes területek tényleges igényein alapuló beruházási lehetőségekről, azok várható költségeiről (így megelőzhetjük, hogy műemlékeink rendeltetését ötletszerűen felvetődő igények dönthessék el, hogy kellően meg nem fontolt beruházásokat utólag kelljen megváltoztatni), és csak ez után juthatunk el az egyedi műemlékek konkrét tervezési problémáihoz, amelynél ismét felbukkan a régi és az új ellentmondása, először a funkció helyes megválasztásában, majd annak jó érzékű alkalmazásában. A műemlékvédelem elméletének és gyakorlatának egymást ösztönző összefüggése alkotó módszereink sorában fontos szerepet juttat a közelmúltban sokat emlegetett és félreértett eszmei tartalom kérdésének is, vagyis annak a belső gondolatnak, amely az épület egész koncepcióját formáival és részleteivel egységbe foglalni képes, és amely az egész alkotást, vagy az alkotásokból összetevődő építészeti együtteseket, tereket, utcákat mintegy társadalmi gondolat építészeti nyelven fogalmazott kifejezését tudja szolgálatába állítani. Az új szocialista műemlékvédelem, a marxista—leninista elvekhez híven, legfőbb feladatának azt tartja, hogy a műalkotásban testetöltött társadalmi gondolatot, a kutatások nyomán felszínre kerülő tudományos eredményeket, a műalkotások közvetlen szemlélete révén, élményszerűen közvetítse a széles tömegek felé, tehát végső fokon a műemlékek védelmét a műalkotások feltárása, történelmi megkutatása, kiegészítése, új életrekeltése útján az egész nép kulturális és egyben anyagi felemelkedésének szolgálatába állítsa. A helyreállított, rendeltetésszerűen használt, gondozott műemlékállomány már nemcsak az eredeti eszmei tartalmat sugározza, hanem hozzáteszi az újat, ékesszólóan bizonyítja szocialista korunk teremtő erejét és alkotó fantáziáját is. Már ebből is következik, hogy amikor a műemlékek helyreállításán dolgozó tervezőnek arról a feladatáról beszélünk, hogy a műemlék-megszabta alaprajzi, szerkezeti, kompozíciós keretek közé tervezze be az új funkciót, sohasem valamilyen merev, konzervátori tevékenységre gondolunk, mely béklyót tesz az építész kezére és a tradíció tiszteletbcntartására való hivatkozással történelmi stílusok részformáinak szolgai másolására kárhoztatja őt. Ellenkezőleg ! A műemlékvédelmi tervezés gyakorlatában elkerülhetetlen — akár átépítésről, helyreállításról vagy hozzáépítésről van szó —, hogy a műemlékek állagának megóvásán felül a mai kor építészeti jegyeit is hozzátegyük. A korszerű szocialista műemlékvédelem éppen azt követeli meg, hogy az új, a hozzátét saját korunkat fejezze ki, tehát azoknak a feltételeknek feleljen meg, melyeket a mi korunk az építészekkel szemben támaszt. Amíg tehát a hiányzó rész megépítésénél az építész az eredeti állapot hatásának felidézésére törekszik, addig a hozzátét építészeti kialakításánál az eredetiség látszatának elkerülése vezeti, nehogy olyan — a műemlékvédelemben legkevébé sem kívánatos - ellentmondás keletkezzék, mely a felújított régi és az eredetinek tűnő új között jön létre. Hasonló, de nem azonos problematikához vezet a műemlékvédelemben a modern építészet alkotásainak megjelenése műemléki környezetben. Ebben az alapvetően fontos kérdésben a korszerű műemlékvédelmi tervezési irányelv tömören a „beilleszkedés'' szóval fejezhető ki. Ez egyrészt magában foglalja a környezet adta építészeti hangnem történelmi formákkal való átvételének elítélését, vagyis az újtól megkívánja a mai hangszerelést, másrészt kifejezi, hogy az újat a réginek veti alá, megköveteli az új objektum alkotójától, hogy kerülje a hangosságot, a tiszavirág életű, moderneskedő különcködést, hogy tudatosan vállalt szerénységgel biztosítsa az új és a régi harmóniáját. A modern építészet kelléktárában megvan minden eszköz, amellyel a ma építésze összhangba tudja hozni korszerűségét a meglevő régihez való mértékadó alkalmazkodással. A műemlékvédelem a védett környezetben létesülő épület „modernségén" nemcsak annak mai keltét, nemzetközi színvonalát érti, hanem azt a képességét is, hogy alkalmazkodni tud a t örténelmi architektúra magaszabta speciális adottságaihoz is. A műemléki tervezés tudományos és építészeti összefüggéseket kereső módszere egyébként sem engedi, hogy az alkotó szemlélete csak magára az objektumra korlátozódjék ; rákényszeríti őt, hogy a t ervezés indítékát ne csak a közvetlen környezetből, hanem a városépítészet nagylátószögű perspektíva jáhé)l is keresse. Az ilyen szemlélet a régi és az új dialektikájának fejlődést mozgató ellentmondásait a várostörténet, városszerkezet, városesztétika magasabb szintjén tárja fel, és az építészet nagy összefüggéseiből való kiindulásra neveli a tervezőt. Tényleges