Magyar Műemlékvédelem 1991-2001 (Országos Műemléki Felügyelőség Kiadványai 11. Budapest, 2002)

Marosi Ernő: A műemléki örökség

vésbé a jelet hagyni akarás momentumának (Vörösmar­ty: „emlékjel" = a német Denk-Mal értelmében), mint a spontán nyomhagyásnak van szerepe. Alois Riegl A modern emlékkultuszról írott munkájában ebben az értelemben sorolta az emlékműállítást a szándékos em­lékérték kategóriájába. Még fontosabb Riegl distinkció­ja a régiség-érték és a történeti érték között. Míg „a ré­giség-érték az, amely egyedül becsüli a múltat mint olyant", a történelmi érték tendenciája az, hogy „a múlt­ból kiragadjon egy fejlődéstörténeti mozzanatot, s azt úgy állítsa elénk, mintha a jelenhez tartozna". 3 Riegl univerzalizmusa és az, ahogyan abszolutizálta a történetiséget (ennek felel meg az a megállapítása is, hogy „szigorúan véve nincs jelen"), mindenekelőtt tole­ranciáján alapul. Ez a tolerancia érvényesül mind a nemzeti sajátszerűségekkel, mind a barokk művészeté­vel szemben, „A műemlékvédelem új áramlatairól" szó­ló recenziójának 4 ugyanabban a részében és egyazon kontextusban sorolta fel felfogásának mind a három ele­mét. E helyen foglalkozik a „nemzeti emlék" fogalmának kritikájával, amire a német múvészettörténetírás és mű­emlékvédelem nem jelentéktelenebb tekintélyének, mint Georg Dehiónak írásai adtak alkalmat. Riegl gondolati rendszere, amely eredeti alakjában műemlékvédelmi írásainak 1995-ben sajtó alá rendezett kiadásában vált hozzáférhetővé, egy kivételes történel­mi pillanatban született. Alapja az az illuzórikus remény­ség volt, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia megrefor­málható, és az, hogy az egész monarchia soknemzeti­ségű állama képes megfelelni annak az elvnek, amit Riegl számára az „emberiség érzése" jelentett. Ismét idézhető a leginkább kiérlelt, az 1905-ös recenzióban található megfogalmazás, a biológiai evolucionizmushoz való közeledés radikális kifejezésével. Az állatvédelem­re és a természetvédelemre való hivatkozás (ezeknek társadalmi mozgalom-jellegében is) Riegl kedvenc el­gondolása volt a műemléki törvény érdekében folytatott kampányában, s éppen ezt a mozzanatot tekinthetjük ma aktuálisnak a környezetvédelem és -tudat értelmé­ben. Riegl alapgondolata azonban kevésbé aktualizál­ható: ennek középpontjában az egész evolúcióra vonat­koztatott érdek nélküliség erősen kanti ihletésű követel­ménye áll: „A 'természeti emlékek' kultuszában megha­ladjuk az egoizmus utolsó maradékát - az emberiségre vonatkozót is, s az emberen kívüli természet elmúlt sor­sában való részvéttel elérjük a tökéletes altruizmust. A természeti emlékek kultusza a lehető leginkább érdek nélküli: tőlünk, az élőktől alkalom adtán egy élettelen ter­mészeti tárgy iránti áldozatkészséget követel." Ez nem­csak evolucionizmus, hanem annak jegyében a történe­lem esztétizálása is (és viszont, az esztétikum feloldódá­sa a történetiségben), A régiségérték kulcsfontosságú fogalma ezeken a nézeteken alapul, és az érdek nélküliség jegyében a tör­vénytervezetnek is középpontjába került azon „egoiz­musok" elleni küzdelem, amelyek sorában - így a külön­féle múemléki törvények jellemzése során - „nemzeti" és „állami egoista" célokat különböztet meg. A műem­lékvédelmi törvény bevezetésében így ír: „A műemlék­védelmi törvényt, amely nem kívánja felkelteni Ausztriá­ban sem az állami sem a nemzeti egoista érdekeket, most egy másfajta érzés követeli, amely ezzel ellentét­ben altruisztikus, Amíg az általában vett osztráknak vagy a csehnek, a stájernek, karintiaínak stb, vagy a né­metnek, csehnek, lengyelnek stb. büszkeségérzete az állam vagy egy tartomány, vagy egy nemzetiség birtoká­ban lévő emlékek alapján, még mindig a másokkal, akár a külföldiekkel, akár a más tartománybeliekkel vagy nemzetiségekkel szembeni elszigetelődésen alapult, a régiségérték érzésének bázisa az egész világgal való összetartozás," 5 - Ezeket a mondatokat ma már inkább csak ideális követelményekként olvassuk, hiszen Riegl nagyszabású metodikai és szervezési teljesítménye tisztán elméleti, sőt, utópisztikus maradt. Halála után a fejlődés mind az osztrák császárságban, mind a szövet­ségi köztársaságban más utat vett, éppúgy, ahogyan ez az univerzalizmus a 20. századi Közép-Európában, a monarchia helyére lépő nemzetállamokban többé nem került napirendre. Riegl elképzeléseinek utópisztikus jellege nem jelen­ti azt, mintha nem lett volna tisztában demokratikus jel­legű (mert a régiségértéknek a hangulati tartalommal va­ló azonosítása az individuum jogainak hangsúlyozásán alapul) tervezetének akadályaival. Az egyiket a magán­tulajdon jelentette, amelyre a törvénytervezet nem vo­natkozott, A másikat Riegl a dualisztikus állam másik ko­ronatartományában, Magyarországban látta, amelyet a törvénytervezet ugyancsak elkerült. Az akkor érvényes magyar műemléki törvényt szerinte „elsősorban az ál­lamegoisztikus érdekek diktálták", 6 az tehát az ellentéte volt Riegl ausztriai, a régiségértékre alapozott javaslatá­nak. Annak a felfogásnak kritikájára, amelynek értelmé­ben az emlékek „a nemzeti lét egy darabját" testesítik meg, Rieglnek Dehio művéről írott 1905-ös recenziója adott alkalmat: „A nemzeti érzésnek az emlékérték alap­jaként semmi köze sincs sem a történetiség tartomá­nyához, sem a kritikai gondolkodáshoz." Ugyanitt, Bodo Ebhardt műemlékvédelmi könyvének recenziójában Riegl a történeti értékformára alapozott műemlékfelfogás gyakorlatát is kritizálta. Ezt ellentétes­nek ítélte a régiség értékelésével, mivel „tanult asszociá­ciókon" alapuló gyönyörködést követel. Ez a gyönyörér­zés pedig annál nagyobb, minél teljesebb az emlék kel­tette illúzió. A rom tehát kiegészítést igényel. S ha az Ebhardt által javasolt helyreállítási eljárás lényege: „kiegé­szített falrészletek [...] ebben a minőségükben meghatá­rozott jelekkel mindenütt határozottan megkülönböztet­ve", ezt elvileg semmi sem különbözteti meg Friedrich

Next

/
Oldalképek
Tartalom