Magyar Műemlékvédelem 1991-2001 (Országos Műemléki Felügyelőség Kiadványai 11. Budapest, 2002)

Voit Pál: A barokk templomépítészet eszméi és stílusai

A BAROKK TEMPLOMÉPÍTÉSZET ESZMÉI ÉS STÍLUSAI* AZ ÚJ STÍLUS BÖLCSŐJÉNÉL Róma szívétől, a Palazzo Veneziától a Tiberisz és a Vatikán felé indulva, az örök Város eme főütóere szurdokszerűén el keskenyedett útszakaszán kell átvergődnünk. Balról nyers kövekből rakott ormótlan fal fékezi utunkat, a barokk építészet fogantatásának színhely ez, a jezsuiták II Gesu temploma. Elmozdíthatatlanul ott állott e mű Giacomo Vignola 1568-ban elkezdett alkotása, S áll ma is Krisztus katonáinak ősi székhelye, amely őrzi a rendalapító Loyolai Szent Ignác földi maradványait, de ugyanakkor elindította győzelmes útjára az ellenreformáció egyetemes mozgalmát, a barokk művészetét, Vignola e megújító mozgalomnak új keretet adott: a hitszónok pátosza szabadon áramlik szét az óriási fesztávú dongákkal borított főhajóban, mellékszereplőnek tekintve a reneszánsz egyedi egységként kezelt oldalkápolna sorait, Bár felújítja a gótikus dómok hossztengelyű alaprajzát, a misztikus tört és színes fényhatások helyett, a szentély előtt kitáguló tér fölött dobra helyezett kupolából árasztja el valóságos fénnyel az egész belsőteret. Ennek ma is látható arannyal, halvány színekkel megoldott díszítése 1673-ban készül csak el, de hűségesen megőrizte Vignola építészeti eszméjét. Az II Gesu travertin kőből faragott homlokzata kicsiny térre néz, éppen akkorára, ahonnan a műremek egyetlen pillantással átfogható és emlékezetünkbe rögzíthető, Vignola homlokzattervét a tanítvány Giacomo della Porta szerencsés kézzel fejlesztette tovább: a falpillérek ritmusa nyugodtabbá vált s az emeletszintet kétoldalt támasztó ívek helyett kettősen csavart csigás volutákat állított, E voluták mintegy háromszáz éven át egész Európában a barokk stílus jelképévé váltak, de a tengeren túli földrészek keresztény templomépítészetében is. Az II Giesu és annak gyökérzete nem nevelt hirtelen virágzó ágakat. Itáliában a klasszikus forma- és arányrendszert tisztelő reneszánsz építészet túlélt változata, a manierizmus ülepedett meg. Nagyjából száz év kellett ahhoz, hogy az unalmas ismétlések helyén friss szellemű művészet bontakozzék ki, Nápolyból jött a kor leghíresebb szobrásza és építésze Gíanlorenzo Bernini (1598-1680), Toscanából Pietro da Cortona (1596-1669), Carlo Maderna (1556-1629), majd északról, Luganóból Francesco Borromini (1599-1667) merész tervekkel érkeztek Rómába. Utóbbi műveinek örököse az Alpokon túli Európa s nagy részben hazánk barokk építőművészete is. Vignola és Giacomo Porta művének, a barokk stílus beindításának születése és a művészet folytatása között nagyjából egy évszázad úgyszólván tétlenül telt el: a késő reneszánsz, illetve a manierizmus képtelen a stílusmegújulásra. A 16, és 17. század a vallás, nevezetesen az ellenreformáció szolgálatába szegődött, s a hitszónoklatok számára hatalmas belsőtereket épített szerte Európában és csak a 18, század elején értette meg a nagy újítók Bernini, Borromini és a torinói Guarini Guarino (1624-1683) zsenijét, A 17. század kubusokból összeállított templomai - bár belső díszítésükben a barokk formavilág csiráit melengették -, sem alaprajzukban, sem homlokzatukban, sem szerkezetükben nem merték a három lángeszű építész bravúros kihívásait követni. A NAGY JEZSUITA VONULAT A nagy építészeti feladatokat a katolikus egyház, nevezetesen a spanyol eredetű híres, sőt hírhedt jezsuiták nyújtják. Az Alpoktól északra virágzó városokat szinte elözönlik az olasz építőmesterek, a „welsch"-ek, és ott a barokk építészet megalapítói lesznek. Bár a német nyelvű szakirodalom - némi lekicsinyléssel - „cosmatati" gyűjtőnévvel illeti a főként Comói és Luganoi tó mellől származó olasz mestereket, mégis aligha tagadhatók, hogy ők lettek a német, osztrák és cseh barokk építészet tanítómesterei. Az olaszok csoportosan jöttek az Alpok veszélyes hágóin át, egy-egy építő vagy ácsmester „legnaiulo" vezetésével s éppen úgy, mint a középkorvégén, a mester már a céhszervezet mellőzésével „sua maestranza" közvetlenül a megrendelővel, az építtető főúrral vagy rendfőnökkel állapodott meg, illetve egy-egy mester néhány kőművesével szerződött különböző munkákra, így szóródtak szét Európában, különösen a Habsburg tartományokban, amelyek mint Észak-ltália megszállói különös felszívó erővel bírtak. E mesterek tartották az egymásközti kapcsolatokat, gyakran rokoni, házassági, vagy a közös szülőföldről való származás alapján adták át egymásnak az építési feladatokat, Nagy részük a téli hónapokat családjuknál töltötte, majd tavasszal újra lóra ültek s megindultak folytatni az abbahagyott munkát, Bár nem egy volt kö-