Magyar Műemlékvédelem 1991-2001 (Országos Műemléki Felügyelőség Kiadványai 11. Budapest, 2002)

Marosi Ernő: A műemléki örökség

gondolat." - állította Droysen a történeti hitelességet a forrásokból automatikusan levezető történeti pragmatizmussal szemben. Az emlék sajátes történeti forrás; specifikus forráskritikájának kerete a művészettörténet. A művészettörténeti diszciplínaként felfogott műemlékvédelem szerepköre ugyanaz, részben eszközei is azonosak azokkal, mint a textológiáé az irodalomtudományban, a forrásstúdiumoké a történettudományban, a nyombiztosításé a kriminalisztikában. Amelyik „műemlékvédelem" erre nem képes, vagy hajlandó, lehet eredményes ingatlanértékesítési és -közvetítő vállalkozás, sikeres építészeti beruházási tevékenység és jó PR-kommunikáció is, csak tudományos tevékenység nem, Erre a problémára vonatkozik a 20, század elejének kifejezésmódjával a „nem restaurálni; konzerválni" parancsában összefoglalt probléma. Azok a kísérletek, amelyek különféle más területekre hivatkozva {Velence, Campanile; Varsó, óvárosi piactér; Berlin, Schloß) próbálják relativizálni, rendszerint a logikus gondolkodás képességének lehető legnagyobb hiányáról tanúskpdnak. A műemléki beavatkozások többsége (a forráskritikai attitűdtől eltekintve, ami itt terjedelmi okokból nem tárgyalható), a forrás puszta továbbörökítése (a kulturális „örökség" fogalma a címzettre vonatkozik; de mi legyen a mi hagyatékunk tartalma - mint feladóké?) szemppntjából is különböző következményekkel jár, s eltérő értékű, Lehet: - A forrás egyszerű megszűntetése, a föld színéről való eltörlése, interpolálása vagy felülírása, - Lehetséges továbbá, hogy a műalkotás megszűnik, a forrás tanúságát azonban más, nem esztétikai természetű dokumentumok megőrzik. Ilyen lehet a felmérés, fénykép, leírás stb. Tudatában kell lennünk, hogy a szelekció is feladat: egyszerűen nem mindent lehet és szabad megőrizni. - A forrás eltörlését másképpen jelenti esztétikai jellegének módpsítása, a rekenstrukció. Ezzel az értelmezést juttatjuk hangsúlyhoz és a megőrzöttel szemben nagy, esetleg túlnyomó arányhoz: a hangsúly a szándékra kerül, a modell ezért is nevezhető voluntarisztikusnak. Az interpretáló beavatkozásnak utóbb van esélye műemléki értékké válásra, de soha nem az eredeti szándék értelmében: erre figyelmeztet Storno, Schulek, Steindl s a többiek sorsa, - A műemlék nem műfaji kategória, hanem - mint a fentiekből kitűnik - történeti forrástípus. Ezért értelmetlen és balga cselekvés műemlékek létesítésére törekedni, az erre fordított ambíció rossz irányba fordult erőfeszítés. Az így keletkezett emléktárgyak nélkülözik a műalkotások auráját, helyette valamilyen aura-prptézist kapnak, - Az emlék esztétikai értékét jelentős mértékben érinti természeti, települési, funkcionális kontextusának önkényes megváltoztatása is. Nemcsak a mozivá alakított templom és az elmegyógyászati elfekvőként használt kastély botrány; az az irodaházzá alakított királyi palota is. A hasznosítás gazdasági kérdés, semmi köze a kultúrához, még kevesebb a tudományhoz. - Az egyedüli követhető útnak az emlékek fizikai tekintetben azonos állapotban való biztosítása illetve megőrzése tekinthető. Ez azt jelenti, hogy az igazán jelentős, egyedi, kiemelkedő esztétikai értékű emlékek esetében a jövő generációnak felelősséggel tartozunk. A többi tekintetében pedig elsősorban szelekciónkért és dokumentatív eljárásaink megbízhatóságáért felelünk. Az ízlés- és kvalitásítélet, a felelősségvállalás el nem kerülhető. Azt azonban, hogy valamely művet vagy azért nem dokumentálunk, mert nekünk többé nem kell, vagy azért nem, mert csak értelmezve, vagyis restaurálva, rekonstruálva óhajtjuk továbbadni, szégyenletesen primitív eljárásnak minősíthetjük, Az ilyen forráskezelés kulturális színvonala körülbelül akkora mint az iratokkal, kottákkal, könyvekkel való fűtésé. Mivel ez az állapot még nem szűnt meg, a legelső feladataink e téren vannak. A feladat nyilvánvalóan független a műemlékvédelem törvényes és hivatalos kategóriáitól, s valószínű, hogy annak mára kialakult bürokratikus apparátusa meg sem felel neki, Különös, hogy a magyar műemlékvédelem hosszú intézményes fejlődésének elteltével elérkeztünk egy olyan pont megjelöléséhez, amelyen az egykori Magyarországi Műemlékek Ideiglenes Bizottsága biztosan fölényben volt, „A MŰEMLÉKI ÉRTÉKELÉS"

27 A közelmúltban elhunyt Engel Pál történetírói munkássága és kutatói gyakorlata nem utolsó sorban a magyar műemlékvédelem szakembereinek figyelmére is méltó, Fontos lenne azoknak a tanulságoknak és különbségtételeknek a megvitatása, amelyek Engel Pálnak a történelmi ismeretszerzés két útja, a történetírás, illetve a történeti kutatás közötti következetes különbségtételt javasló, 2001. eleji nyilatkozatából következnek: „Természetesen a történésznek kötelessége, hogy abban, amit leír most történetírásról beszélünk, nem kutatásról - amennyire tudja, érvényesítse ezt az elvet [ti, a kettő szétválasztásának elvét]. De végül is valami módon az ember az utókor felől írja le, amit le akar írni, azzal, hogy ez a mai ember számára valamiért érdekes és tanulságokkal jár. Ezzel együtt mond értékítéleteket is."

28 A történész szavai meglehetős pontossággal írják le az aktuális tapasztalat szerepét a történeti megismerésben. Hasonlóan lehetne jellemezni történetírás és kutatás viszonyát a művészettörténetben is. Nem valószínű, hogy csak a művészettörténetre vár a művészet történetírása, mintegy a