Porkoláb László: Források Diósgyőr-Vasgyár történetéhez 1770-1919 (Tanulmányok Diósgyőr történetéhez 12; Miskolc, 2003)

Diósgyőr tehát majdnem teljesen megszűnt fóldmívelő község lenni s még azok is, akik családjukat a tulajdonukat képező földbirtokból fenntarthatnák, szántóföldjeik egy részét kis részekben burgonya és kukorica termelésre a munkásosztálynak adják bérbe, s egyéb kereset után látnak. Azonban csak három vagy négy gazdálkodót lehet számítani, akiknek annyi művelésre alkalmas területük van, hogy egyéb kereseti mód nélkül is megélhetnének, a többiek arra vannak utalva, hogy a kincstári erdészet és a vasgyár fuvarozását lássák el, vagy a gyárban és bányáiban mint ipari munkások keresnek foglalkozást. Diósgyőrött a kereskedelem ezelőtt 10 évvel csak néhány családnak nyújtott megélhetést, ez idő után lendületet vett, míg egy év óta ismét csak stagnál. A kisiparosok száma az utóbbi 5 évben hirtelen emelkedett, Újdiósgyőrben szilárd alapon is indult s egyesek örvendetesen gyarapodtak; az anyaközségben azonban ismét visszafejlődik oly annyira, hogy némelyek kénytelenek az iparral felhagyni s más foglalkozás után látni. Ez utóbbi szomorú jelenségek abban lelik magyarázatukat, hogy a gyártelepi „Száz ház" felépítésével a gyári munkások, akiknek magas keresetük van, az anyaközségből a gyártelepre költözködtek, így háztartási szükségleteiket is ott szerzik be. E tényekből látható, hogy az anyaközség közgazdasági állapota teljesen a vasgyártól függ, de kitűnik az is, hogy a telepek fejlődésével az anyaközség haladása nem fog párhuzamban állani a jövőben sem, különösen pedig nem akkor, ha a közgazdasági tényezők a gyártelepen összpontosíttatnak. A vasgyár és telepének önállósításával a közgazdasági erők legnagyobb része még inkább ezek területein helyezkedik el. A leendő új község fejlődni óhajtván, minden anyagi és erkölcsi tényezőt magához von, tekintet nélkül arra, hogy ez által egy másik, az anyaközség haladását gátolja. A községi terhek legnagyobb részét, dacára annak, hogy számottevő viszontszolgálatot alig vár, a kincstári vasgyár viseli s így lehetővé teszi, hogy a lakosság községi pótadója magasra nem emelkedik, minek következménye az lenne, hogy a gyári munkásosztálynak nagy többsége ott telepedik le. Az anyaközségben eddig lakó munkásosztály intelligensebb elemei, különösen azok, akiket ház vagy a földbirtok ide nem köt, szintén elhagyják az anyaközséget, mi által az anyaközségben az adóalap fokozatosan csökkenni fog, s a pótadó teher óriási százalékban fog a bentmaradottakra nehezedni, mihez hozzájárul még az is, hogy a közművelődési terheket, az egyházi adót is magas fokban kell viselniök, mitől a gyártelepen lakók majdnem teljesen fel vannak mentve. Már az úgynevezett „Száz ház" felépítésével is nagyon alászállott az anyaközség fogyasztási adója, ami mértéke egyúttal az egyenes adó csökkenésének is. Ez idő szerint nem volt érdeke a külső telepeknek, hogy az adózóknak tömegét magukhoz vonzzák, de egész más szempontok fogják vezérelni az esetben, ha önálló községet képeznek, rohamos fejlődésük teljesen felszívja az anyaközség erőit, miáltal az utóbbi el fogja veszíteni művelődési képességét, s még arra is képtelen lesz, hogy a közigazgatási követelményeknek, mint nagyközség megfeleljen. Egy másik, a fenti nézetet igazoló körülmény is be fog következni. Ugyanis eddig a vasgyárnál szükséges fuvarozás nagy részét az anyaközségben lakók végezték. Külön községgé való alakulás esetén az is meg fog változni, mert mindenesetre telepednek le az új község területére olyanok is, akik e kereseti ágat művelik, s a fuvarozást csakhamar kiragadják az eddigi kezekből. A