Porkoláb László: Források Diósgyőr-Vasgyár történetéhez 1770-1919 (Tanulmányok Diósgyőr történetéhez 12; Miskolc, 2003)

283. A Moschitz-terv Moschitz Márton részletes, szinte mesteri elemzést állít össze a gyár helyzetéről és működéséről. A gyár eddigi történetében szinte csak Johann Nep. Fierer évi elemzése fogható hozzá, igaz, hogy mindkét munka sorsdöntő időkben készült és korszakot zárt le. Moschitz először is a nagyolvasztó helyzetével foglalkozik. Megállapítja, hogy a legnagyobb baj a gyenge és változó vízhozam. A Garadna patak egymástól nem nagy távolságra lévő két szakaszának összehasonlító vizsgálata változó vízmennyiséget mutat ki. Az újmassai nagyolvasztó felett 400 ölnyire a patak vízmennyisége nagyobb, mint a kohónál, anélkül azonban, hogy közben a többletmennyiség betorkolását vagy elfolyását valahol tapasztalni lehetne. Ez a vízmennyiség a mérések szerint 15 köbláb volt másodpercenként, a közepes vízmennyiség legfeljebb 2,5 köbláb 28 lábnyi abszolút eséssel, amely azonban csak az elegendőnek nem mondható, 5,58 lóerő teljesítményt biztosítja. A 47 láb esésű legfelső vízvezető árok már ekkorra egész vízmennyiségét elvesztette. (Hasonló jelenséget már az 1799. évi tógát-felmérésnél is észleltek.) Az első ómassai nagyolvasztót is hasonló okból kényszerültek elhagyni és a mostani nagyolvasztó helyét is az akkor még elégséges vízmennyiséget biztosító szakaszonjelölték ki. Akár a Garadna-völgy erdőségeinek kiirtása, akár a lyukacsos vízelnyelő mésztufának a völgyben való tömeges lerakódása okozta a víz apadását, a gyakran fellépő vízhiány éppen olyan hátrányosan befolyásolta az üzemet, mint a távoli helyeken bányászott vaskő nehézkes és költséges odaszállítása. Ez alól csak a vinczepáli vasérc képez kivételt. A vasércet télen Miskolcon át szállítják Diósgyőrbe a kohóhoz, a városban vásározó parasztfuvarosok. Ezek olcsóbban szállítanak, ha nem kellene a jeges úton a tógát magasságáig felkapaszkodniuk tízszeres előfogattal. Évente 40.000 mázsánál többet nem lehet odaszállítani. Akadályozza az olvasztó üzemét az is, hogy a gyári tisztek az 5-6 sz. hámornál az olvasztótól háromnegyed mérföldnyire laknak, a folyamatos üzemvezetés hiányzik (ez fokozottan fennállt az ómassai kohónál). Pedig a kohó üzemének folyamatosságát a tisztek állandó jelenléte biztosítaná. Moschitz a nagyolvasztónál mutatkozó hibák kiküszöbölésére a következő javaslatot teszi: a teljesen elégtelen vízierőt gőzerővel kellene pótolni. Egy 12-15 lóerős 4 kazános gőzgépet felépíteni azonban igen költséges lenne, ez legalább 8.000 frt-ba kerülne. A mostani nehéz és csupán 40.000 mázsára korlátozott vasérc-szállítást a jelentés szerint munkamegosztással, rakodóhelyek beállításával lehetne fokozni, a vaskő szállítmányokat Diósgyőrben lerakni, innen pedig a meredek tógát szakaszon saját nehéz fuvarokkal a nagyolvasztóhoz szállítani. A nagyolvasztó állandó szakfélügyeletének biztosítására egy különtiszti állást kellene szervezni, számára a kohónál lakást építeni. (Ilyen státus már volt Höfler és Fazola Frigyes idejében, de ez nem státuskérdés, hanem a megfelelő személy kérdése). Még egyszerűbb megoldás volna a nagyolvasztót végre az 5-6. sz. alsóhámor területére telepíteni. Ekkor évente 30.000 mázsa nyers- és öntöttvasat lehetne előállítani, s ennek a hámorokhoz való szállításával most felmerülő 3,5 forintos