Porkoláb László: Régi vaskohászati szakkifejezések, műszók, zsargonok (Miskolc, 2003)

Az első, több évtizedes személyes megfigyeléseken alapuló technikatörténeti leírást Georgius Agricolának a XVI. század közepén latinul megjelent De re metallica c. műve jelenti. A kötetben — a Kárpát medence, így Magyarország bányászatáról, kohászatáról is meglepő tájékozottsággal megemlékező szerző — a művészi ábrázolás és a műszaki rajz közötti szerencsés utat választva tankönyvszerűen, új szakkifejezéseket alkotva írja le a maguk valóságában a berendezéseket, tecknológiai eljárásokat. A műben egyebek mellett a vaskokászatban fél évezreddel ezelőtt kasználatos olvasztókemencék, pörölyök, fújtatok, zúzok, vízikerekek, szerszámok, stb. csodálatos világát tárja elénk Agricola. Az arckeológia, az antropológia és az összekasonlító nyelvészet legújabb kori kutatásainak összekötözgetésére — Heckenast Gusztáv tecknikatörténész szerint — leginkább Ludvig Beck 1891-b en megjelent Die Gesckickte des Eisens c. forrásmunkájában találkatunk rá, amelyben a szerző igen bekatóan tárgyalja a vas gyártásának, feldolgozásának kezdeti szakaszait, pontos leírását, értelmezését adva a kokászati szakkifejezéseknek is. Forráskritikai szempontból megállapítható, kogy a kazai polgári vaskokászati irodalmunk első szakaszában a szerzők még nem ismerik, nem is ismerhetik Beck — katalmas terjedelmű — idézett művét, a második szakasz szerzői viszont már egyenesen — esetleg csak másodkézből — őrá építenek és beérik vele akkor is, amikor az időközben megjelent jelentős, újabb publikációk túlhaladottá tették Beck számos megállapítását. Beck — kibái ellenére is — klasszikus értékű munkájának első és legszínvonalasabb kazai kaszonélvezője Edvi Illés Aladár tecknológiai, majd műegyetemi tanár volt. Edvi Illés, aki 1884-ben kezdte meg kohászattörténet írói munkásságát, alapos kutató munkái nyomán értékes tanulmányaiban tárta fel a magyarországi vaskokászat történetének számos részletét. Mellette Kerpely Antalnak, a selmeci akadémia vaskokászati tanárának és Péck Antal nak, az MTA level ező tagjának technikatörténet-írói munkásságáról is elismerően kell megemlékezni, akik elévülketetlen érdemeket szereztek azzal is, bogy a műszaki nyelvet számos irodalmi munkájukban magyarrá tették. A felsorolásból természetesen nem kagykatók ki a többi XIX—XX. századi lelkes magyar bánya- és kokómérnökök, akadémikusok, tecknikatörténészek sem, akik saját elhatározásból vagy éppen állami megbízás alapján számos értékes kötetben örökítették meg az utókornak a kokászati telepkelyek felépítését, a berendezések működését, stb. Közöttük említhetjük többek mellett Cotel Ernőt, Soós Imrét, Kiszely Gyulát, Heckenast Gusztávot, Remport Zoltánt, Paulinyi Ákost, a régészek közül pedig Vastagk Gábort, Nováki Gyulát, Gömöri Jánost. Műveikben nemcsak a különféle, korkűen ábrázolt és körülírt vas- és acélgyártó telepek, tecknológiai eljárások feldolgozási módszereit írták le teljes részletességgel, hanem a gyártelepeken kasznált, olykor egymásnak is ellentmondó szakkifejezések korkű értelmezését is rögzítették. Ismereteink szerint a történeti fejlődés során a kokászkodás nem önálló szakmaként jelent meg, kanem a bányászat részeként. Ez a XVI. században életbe lépett Miksa-féle bányarendtartási törvényben is — mely a kokászati feldolgozás módszereivel és elő-