Váczi Mária: Székelyvarsági játékvilág (A Szórakaténusz Játékmúzeum és Műhely gyűjteményei 1; Kecskemét, 2002)

Horváth István: Tornyot raktam

Horváth István Tornyot raktam... Künn a jégfogú tél-sárkány havat prüszkölt, zúzmarát szórt. Bömbölve járt a bükkerdőn; a házak közt vadul táncolt. Benn duruzsolt a kemence. Halk beszéd közt orsó pergett. Apó a pucikpadon ült, száraz törökbúzát fejtett. Mintha-mintha most is látnám széles vállát, kurta nyakát, nagy, bozontos szemöldökét, éles szemét, kemény arcát. Lelke, miként az őserdő, melyben nem járt ember lába, csodálatos ősvilág volt: babonák, mesék világa. A mező volt iskolája. A természet a mestere. Könyve a nagy csillagos ég, aranyos betűkkel tele. Ott ültem a lábainál, mesét mondott, azt hallgattam. Egy-egy csuszát felém dobott, amiből én tornyot raktam. Nőtt a torony a csuszákból, keresztbe tett boronásan. És ahogy nőtt, büszkeségem kezdett nem férni a házban. - Már a ház volt a toronyban és nem a torony a házban. Apó figyelt. Munka közben nézte, hogy rakom a tornyot, majd egy csuszát felém dobott, és a tornyom összeomlott. Csuszatornyom omladékán rettenetes dühös lettem. Meg akartam ölni apót, de csak lassan sírni kezdtem. Büszkeségem ott hevert a csuszák alatt összetörve. Megdermedten vártam, hogy most: bár a világ összedőlne! Nagyapám az ölébe vett, megcsókolta homlokomat. „Hadd el, ne sírj, kisunokám, ne bánd a csuszatornyodat. Telhetetlen vágyaidból építesz te még nagyobbat is, és a sors egy legyintéssel így ledönti azokat is. Mint Apóé: építéssel telik el az egész élet, de hogy a tornyod betetőzd, azt te soha el nem éred. Nem, mert bár az égig érjen: vágyaink még feljebb hágnak, s tetőtlen tornyokról hullunk ölébe a zord halálnak. Látod, a csuszák megvannak: újra lehet megint rakni. Amit nem kezdhetsz el újra, csak azt szabad megsiratni!" - A tűzön egy nyers faág sírt. Az esztenán jégcsap lógott. Apó mesélt, én hallgattam, s újra felraktam a tornyot.