Dr. Kubassek János (szerk.): Földrajzi Múzeumi Tanulmányok 17. (Magyar Földrajzi Múzeum; Érd, 2008)
KÖZLEMÉNYEK - Rózsafi János - Stencinger Norbert: A 17-es honvéd gyalogezred harcainak nyomában a Doberdó-fennsíkon
A gáz kibocsátás után a támadás megkezdődött, melynek során a honvédek mindkét oldalról megkezdték a torlaszok lebontását. Az ellenség először puskatűzzel, két óra körül pedig igen erős kézigránát használattal védekezett. „...Gáncs főhadnagy jelentése szerint jobbról körülbelül 20 lépés, balról körülbelül 8-io lépést foglalhattunk el, még lehet körülbelül 15 lépés az ellenfél kezében... [...] aktiót vezető Quaiser őrnagynak elrendelem, hogy az elfoglalt részt eltorlaszolva tartsák, a hiányzót lángszóró és gyalogsági ágyú segítségével lehetőleg vegyék el...’’43 - szólt a távirati jelentés 1916. július 5-én 11 óra 15 órakor. Hiába vetettek be gázt, és támadtak szívósan a 17-es honvédek, az állásrészt nem sikerült visz- szafoglalni, és végül az olaszok beépítették saját védelmi rendszerükbe. A beérkezett jelentésekből kiderült, hogy az olaszok kezén mintegy 15 lépés maradhatott. Parancsot adtak ki a további harcokra, a rövid fennmaradt rész visszafoglalására. Ezekről a harcokról és sikerekről számolhattak be a jelentések a hadosztályparancsnokságnak. Például július 9-én arról írtak, hogy immár sikeresen elfoglaltak újabb 12 lépést. Ezen gondolkozott el Lukachich Géza tábornok, hadosztályparancsnok. Szemet szúrtak neki a beérkező adatok. Összeadta a jelentésekben leírt számokat, és arra a következtetésre jutott, hogy ha minden úgy van, ahogy azt leírták, akkor már nem lehetne olasz katona a 14-es Bienében. Július 18-án maga tett látogatást a védőállásokban és a következőket állapította meg: „...7/0 ß-74-ben a két árokrész vége jelenleg ugyanott van, ahol g-án reggel az átadásnál volt (...) Tény, hogy a ry.-es ezred a védelmi állást július w-én éjjel ugyanolyan kiterjedésben adta át a 4.honv. gyat. ezrednek, mint ahogyan ő azt július 2-án átvette. így tehát csak arra lehet következtetni, hogy ha a 77. ezred az északi ároknak egy részét az ellenségtől visszavette, azt ismét el is vesztette; utóbbi körülményről ide jelentés nem érkezett. A déli árokrészre nézve kétségtelen, hogy itt a 77. gy. ezred semmit sem hódított vissza az ellenségtől...”44 További szabálytalanságokat fedeztek fel azzal kapcsolatban, hogy július 10-ről 11-re virradóan, amikor is a nagyváradi honvédek vették át az állást, ők sem vették észre a korábbi mulasztást. Az ügy kivizsgálásához, arról, hogy kik küldték a jelentéseket, további meghallgatásokat rendelt el a hadosztályparancsnok. A július 5-én lezajlott harcok helyszínének azonosítása is megtörtént 2007-ben. Ma is jól láthatók a torlasz maradványai, melyet azért emeltek, hogy elszigeteljék az ellenséget. A védekezésül emelt „sappé” maradványai már nem láthatók, mivel ezt homokzsákokból építették. Jól láthatók viszont azoknak az összekötő árkoknak a nyomai, amelyeket az olaszok készítettek, hogy az elfoglalt részt a saját árokrendszerükkel ösz- szekapcsolják. A terepbejárás során választ kaptunk arra a kérdésre is, hogy miért nem telepítettek ide gázpalackokat a nagy gáztámadás előkészületei során. Ma is jól látható, hogy milyen közel vannak egymáshoz az árokmaradványok, így képtelenség lett volna észrevétlenül palackokat telepíteni ide. „...az itt levő magyar kereszterdők...”45 A kialakult állóháborúban hatalmas veszteségeket szenvedtek a szembenálló felek. Ez köszönhető volt annak, hogy a hadvezetés nem találta meg az ellenszerét a kiépített lövészárkok elleni harcnak, valamint annak, hogy minden egyes méterért öldöklő küzdelem zajlott. „...csapataim ismételten kéretnek engem, hogy az itt levő magyar kereszterdők miatt ne adjam át a Doberdó-i fennsíkot az ellenségnek, inkább elesnek utolsó emberig bajtársaik sírján...’’46- írta József főherceg visszaemlékezésében a hatodik isonzói csata válságos pillanatairól. Az idézetből kiderül, hogy milyen fontos volt a fronton harcoló honvédeknek elhunyt bajtársaik emléke. A hősök földi maradványainak örök nyugalomra helyezése rendkívül nagy gondot jelentett az áldozatok nagy száma, a kemény sziklás talaj és a rendkívüli forróság miatt, mely fokozta a fertőzésveszélyt. Éppen ezért égetően szükséges volt a végső tiszteletadás rendezésének kérdése: ”... sziklák, kövek közé temetni nem lehetett; minden erre rendelkezésre álló erőt igénybe vett a saját halottaink hátrahozása és azoknak a mögöttes községek vagy arcvonal mögötti áolinákba való eltemetése...”47. Ezt nem minden esetben tudták megoldani. Előfordult ugyanis, hogy olyan szerencsétlen helyen volt az elesett honvéd földi maradványa, ahonnan a kirendelt katonák nem tudták biztonságosan elszállítani, ezért meszet öntöttek rá 69
