Lendvai Tímár Edit (szerk.): Germanus Gyula. A tudós és az ember (Érd, 2009)

Germanus tanítványok

„Germanus Gyula professzor, ahogy en emlekeszem ra”

dr. kázmér zsigmond

Ahogy múlnak az évek-és milyen gyorsan! - az ember egyre többször gondol vissza azokra a kiemelkedő személyiségekre, akikkel a sorsa összehozta, s akiktől sokat tanulhatott, hasznos tanácsokat, útravalókat kaphatott.

Sorsom úgy hozta, hogy a gimnáziumi érettségi után 1951-ben a Külügyi Akadémia hallgatója lettem. Ez a felsőoktatási intézmény volt akkor hivatva fiatal diplomatákat képezni a háború utáni Magyarország részére. A képzésben fontos követelmény volt idegen nyelvek alapos elsajátítása, ami a napi nyelvórák számában - napi három óra angolból - is jól tükröződött. Aki jól haladt, vagy volt valami előképzettsége, az első szemeszter vizsgáitól függően, a fő, azaz a világnyelv mellé kisebb második nyelvet is kapott. Ez meglehetősen „demokratikusan" történt: kijelölték, hogy a második szemeszter kezdetétől ezt és ezt a második nyelvet is tanulja. Osztálytársam és jó barátom így kapta az arab nyelvet. Hogy miért az arabot? Azt ő ugyan nem tudta, mint én sem, hogy miért a törököt kaptam.

A Külügyi Akadémia - amit az intézmény vezetői hivatalosan úgy emlegettek, vagy igyekeztek feltüntetni, mint a háború előtti Keleti Akadémia utódját - kiváló tanárokat foglalkoztatott, főleg nyelvek tanulásához. Kétségtelen, hogy a Külügyi Akadémia, mint minden ország hasonló oktatási intézménye, mai nyelven szólva erősen „ideologikus" beállítottságú volt. Erről szót is ejtettem az „Excellencián innen és túl" című könyvben. Viszont a nyelvtanárokra ezt nem merném vonatkoztatni, minta továbbiakból ki is derül. Néhány név nyelvtanáraim közül: dr. Báti László, a Báti-Véges angol tankönyv társszerzője, Dr. Pillitz Nándor és mások.

Török tanárom dr. Rásonyi László professzor, a Magyar Tudományos Akadémia Keleti Könyvtárának akkori vezetője lett, a vizsgabiztos pedig dr. Germanus Gyula professzor volt. Hát, egyikükről sem lehetett azt állítani, hogy meggyőződéses, hithű kommunisták, és párttagok lettek volna. Ám, hogy tisztességes, talpig becsületes és jó szándékú, demokratikus gondolkozású emberek voltak - igen széleskörű és megalapozott szakmai tudásuk mellett - ez kétségtelen és vitathatatlan tény. Rásonyi professzor végezte a rutin oktatást török nyelvcsoportunkban, ahol végül is egyedül maradtam. 1953-ban, az Akadémia befejezésekor középfokon sikeresen levizsgáztam, amit Germanus professzor ellenőrzött. Utána „teljes gőzzel" előre a felsőfokú vizsgáért - amire Rásonyi professzor szakmai segítségével és útmutatásával, valamit Germanus professzornak az órákra történő bebenézésével szorgalmasan készültem. Már az időpont is kitűzésre került, de váratlanul közölték, nem megyek felsőfokú török nyelvvizsgára. Mire a vizsga ideje elérkezik, addigra Indiában leszek, a delhi magyar követség attaséjaként - közölték. Hát ennyit a török tanulásról!

Viszont milyen sokat, micsoda erkölcsi értékeket kaptam tanító mestereimtől, akik - elmondásuk szerint - együtt élték át Kemál

Atatürk forradalmi mozgalmát Törökországban és váltak „ifjú törökké". Ezek az értékek korántsem csak a nyelvtudással voltak kapcsolatban, hanem elsősorban az emberségre helyezték a hangsúlyt. Germanus professzor, amikor alkalmanként bejött a török órákra, végighallgatta, ahogy Rásonyi professzor igyekezett tölcsérrel fejembe önteni a tudást, s mivel valószínűleg elégedett volt a nyelvtani fogalmak elsajátításával, vagy a szókincs gyarapításával, ezért régi Isztanbuli tapasztalatai alapján inkább bölcselkedett:

„Fiam, az embernek becsülete és tisztessége csak egy van. Tudod nagyon könnyű ezt eljátszani, de visszaszerezni egyszerűen lehetetlen."

„Fiam, lehet, hogy most kevés a pénzed, de majd mint diplomatának biztosan lényegesen több lesz. Tudod, akkor sem lesz elég. Jobb, ha megtanulod, hogy az elégedettség és a boldogság belülről jön és nem a pénz hozza. A magasabb fizetéstől és a több pénztől sem leszel boldogabb, mint ahogy most a szűkösebb anyagiak sem tesznek kimondottan boldogtalanná." (Ő nem tudhatta, legalábbis tőlem nem, hogy tanulmányi ösztöndíjam az akadémiai évek során havi 600 forint körül járt, s miután önálló munkavállaló lettem havi fizetésem - egy felső és egy középfokú állami nyelvvizsga pótlékával már a havi 1 100 forint körüli magasságokban „száguldott".)

„Fiam, én láttam Isztanbúiban, hogy a „királyi magyar diplomaták” - rangjukhoz és munkájukhoz méltatlan módon - miként itták el eszüket és verték el pénzüket. Tanulj és okulj ebből isi"

Ilyen bölcseletek és tanácsok! És mennyire valódiak és igazak! A török nyelvcsoport egyik idősebb tagja időközben kikerült diplomatának Törökországba. Rövid ideig tartott megbízatása, mert sajnos gyorsan elitta az eszét. Én pedig átkerültem a török-izraeli referatúráról az indiai segéd előadói, azaz indiai referensi munkakörbe. így a Germanus professzorral való alkalmankénti találkozások és beszélgetések egyre inkább más területeket is érintettek: indiai emlékei a sántiniketáni egyetemen eltöltött évekről, indiai szokások stb. Mindamellett néha szót ejtett olyan témákról is, hogy-a második világháborút közvetlen követő időszakban - miért utazgatott Nyugatra összeszedni és visszahozni a német hadsereg által elhurcolt magyar telivéreket és versenylovakat. „Mert ugye ő még most is rendszeresen naponta kimegy lovagolni" - mondta.

Amikor Rásonyi professzorral közöltem, hogy török nyelvtanulásom a felsőfokú állami vizsga közelségének ellenére is véget ért, és az egyik alkalmi találkozáson erről tájékoztattam Germanus professzort is, mindketten sajnálkozásukat fejezték ki. Germanus professzor nemcsak sajnálkozott, hanem a lelkemre kötötte: találjam meg a módját Indiában is a török nyelv továbbtanulásának, és majdan tegyem le a most elmaradt felsőfokú állami nyelvvizsgát. Ha legközelebb találkozunk és még nincs meg a felsőfokú vizsgád és nem magas szintű társalgási nyelven beszélünk törökül, hát én bizony meghúzom a füledet! - mondta.