Lendvai Timár Edit szerk.: 25 éves a Magyar Földrajzi Múzeum (Érd, 2008)
A MÚZEUM - Hagyatékok és történetek (KUBASSEK JÁNOS)
tudatlan emberek papírzsákba gyömöszöltek, és egy lyukas ereszcsatorna alá állítottak, kitéve a lecsorgó eső pusztításának. Amikor a Művelődési Minisztérium illetékeseit tájékoztattam a helyzetről, a múzeumi osztály munkatársa, Román Mária felhívta a figyelmemet arra, hogy a Magyar Földrajzi Gyűjtemény illetékességi területe csak Magyarországra terjed ki. Nem tilthatja meg a határon túli gyűjtést, de ha abból bármilyen bonyodalom származik a román hatóságokkal, akkor magyar hivatalos részről segítségre nem számíthatunk. A minisztérium nemzetközi főosztályán Juhász Ernőt kérdeztem, mi a véleménye a dologról. Juhász Ernő — maga is Germanus-tanítvány — nagyon jó szándékúan csak annyit mondott, hogy mindent a mi belátásunk és felelősségünk szerint végezhetünk, de baj esetén a minisztérium hivatalosan semmilyen támogatást nem adhat. Az akkori viszonyok között nem volt kockázatmentes saját szervezésben, saját költségen egy erdélyi utazás ilyen céllal. Kovács Sándor kollégám a saját Skoda gépkocsijával vállalta az utat, s együtt mentünk Elesdre, Zilahra és Kolozsvárra. Az utolsó előtti pillanatban, önzetlen, áldozatkész Tulogdi-tanítványok segítségével sikerült pótolhatatlan értékeket megszerezni és hazajuttatni. Tulogdi-fényképek, -levelek, -album, -naplók, -kéziratok, -könyvek és számos használati tárgy menekülhetett meg az enyészettől. Akkoriban még érvényben volt a családi-emberi kapcsolatok szétzilálását, rombolását célzó ostoba szállástörvény. E szerint Romániában csak közvetlen családtag, testvér, gyerek, szülő szállhatott meg éjszakára magánházban. Ha valaki rokont, barátot fogadott be otthonába, súlyos büntetést kockáztatott. A rendőrség a vétkeseket pénzbüntetéssel sújtotta, az éber feljelentők, szomszédok pénzjutalmat kaptak. Elesden, a Tulogdi-rokonság tagjai titokban helyezték el a gépkocsit egy ismerős ház udvarán. Mi alkonyat után egy harmadik helyen aludtunk, azzal a feltétellel, hogy sötétedést követően nem gyújthatunk lámpát, nehogy feltűnjön a jelenlétünk és feljelentsenek a rendőrségen. A hazautazás sem volt bonyodalommentes. A tekintélyes hagyaték, köztük könyvek, folyóiratok a Skoda csomagtartójába kerültek, s tájuk helyeztünk néhány agyagos, nedves barlangász overallt, zoknit és túrafelszerelési tárgyakat, tartva a szigorú vámvizsgálattól. Mielőbb szerettünk volna hazajutni, de Nagyvárad előtt Kovács Sándort gyorshajtás miatt megállították a rendőrök. Önkéntelenül túlfutottunk a lámpával leállítást jelző rendőr mellett, és ijedten láttuk, hogy 50 m-rel távolabb, a sötétből előlépő rendőrök pisztolyt fognak a gépkocsira. Ekkorra már megállt a jármű. Ha továbbhajtunk, ki tudja, milyen következményekkel végződik a hagyatékbegyűjtő utazás. Az igazoltatás igen zordan kezdődött, mert mindkettőnk útlevelét azonnal elvették, és komoly helyszíni pénzbírságot szabtak ki, melyet román lejben kellett volna kifizetnünk. Csak magyar pénzünk volt, így útlevél nélkül kellett Nagyváradra bemennünk, s a késő esti órákban, valamelyik szállodában pénzváltási lehetőséget találni. Ez nem sikerült, mert éppen bezárták a pénzváltóhelyet. A csávából néhány palack italunk lengyel turisták általi megvétele segített ki. így tudtuk a bírságot kifizetni. Mire visszatértünk a rendőri ellenőrző poszthoz, már közeledett az éjfél. A bírság kifizetését követően visszakaptuk az útleveleinket. Nagy megkönnyebbülésünkre csak felületesen vizsgálták meg a járművet. A rendőrök csupán arra voltak kíváncsiak, nem viszünk-e át illegálisan valakit, mert akkoriban gyakran előfordult embercsempészet. A határállomást éjfél után értük el. Nem kevés izgalommal álltunk meg a vámvizsgálat előtti kőpadnál, mert éppen váltáskor értünk oda. Tudtuk jól, ha az újonnan szolgálatba lépőkhöz kerülünk, akkor alapos vámvizsgálatra számíthatunk, ezért megelőztük az előttünk álló járművet, s így még a fáradt, szolgálatot letenni vágyó vámtisztviselőkhöz kerültünk, akik már hazafelé készülődtek.