Lendvai Timár Edit szerk.: 25 éves a Magyar Földrajzi Múzeum (Érd, 2008)

RÓLUNK ÍRTÁK - Az én múzeumom (KARAFFA ANDRÁS)

KARAPFA ANDRÁS történelem-földrajz szakos egyetemi hallgató, ELTE AZ ÉN MÚZEUMOM Ha a látogató Érdre érkezik a Magyar Földrajzi Múzeumba, egyszerű klasszicista épületet lát, méltóságteljes oszlopokkal, elegáns előadóteremmel, gesztenyefás parkkal. A vitrinekben komoly emberek komoly tárgyai sorakoznak, és a kiírások régi tudósok emberfeletti teljesítményének állítanak emléket. Nekem mást jelent a múzeum; ennél jóval többet: gyerekkorom számos emléke fűződik hozzá. Valahányszor arra járok, az otthonosság magabiztosságával lépkedek az épületben; ismerősek a szobrok, a fák, a termek és az arcok. Elmosolyodom, ha eszembe jut, hogy barátommal, Kubassek Tamással sok évvel ezelőtt szétszórtuk a gesztenyéket meg a csalánleveleket a park murváján, minden szándékosság nélkül borsot törve ezzel a kertész orra alá, aki nem sokkal előtte Karajjá András hosszas munkával tisztította meg azt. Végül az idős bácsi méltatlankodása közepette kénytelenek voltunk eltakarítani az útról a növények roncsait. Pedig bizony mindketten jó gyereknek számítottunk... 1998-ban, amikor első éve jártunk a Vörösmarty Gimnázium nyolcosztályos tagozatára, Kubi barátom megkérdezte tőlem, nem volna-e kedvem földrajz szakkörre járni vele a múzeumba. Akkor még a környezetismeret tantárgy kereteiben tanultunk csak némi földrajzot, de mindketten mutattunk bizonyos affinitást hozzá, így aztán az elkövetkező években a tantárgy „fenegyerekei" cím büszke tulajdonosai lettünk az osztály szemében. Sőt mi több, annak is éreztük magunkat, ami később kellő önbizalmat adott a tanárnőnkkel, Bakos Máriával^ folytatott „tudományos diskurzusokhoz". Valójában eleinte nem sok kedvet éreztem a földrajz szakkörhöz; mint a legtöbb gyereknek, nekem is megvolt a magam egyszerű vonalakkal leírható élete, amivel, köszöntem szépen, tökéletesen elégedett voltam, és egyáltalán nem éreztem úgy, hogy éppen egy múzeumi szakkör hiányzik belőle. Végül is több hét unszolás után rászántam magam, hogy ellátogassak a Földrajzi Múzeum foglalkozásaira. A tapasztalat a lehető legkellemesebb volt. Timár Edit, a mindig mosolygós „tanító néni", akit persze a nem túl nagy korkülönbségre való tekintettel mindenki tegezett, a geográfia tudományának egy-egy szeletét mindig befogadható formában tette közkinccsé számunkra. Az örökké viccelődő, barátságos gyerekseregbe pedig amúgy sem volt nehéz a beilleszkedés. A szakkörökön hol Érd és környéke földrajzával, hol bolygónk földrajzi jelenségeivel ismerkedtünk. Máskor a nagy magyar földrajzi utazóknak a gyerekek képzeletét könnyen