Mácsai Anetta: Magyar vadászutazók a Magyar Földrajzi Múzeumban. Múzeumpedagógiai füzet A magyar utazók, földrajzi felfedezők című kiállításhoz (Érd, 2006)

Csíkos gnú (Connochaetes taurinus) Kittenberger Kálmán, 1903.

Ferde hátukkal, vékony lábukkal, nagy, bikaszerű fejükkel, közel ülő szemeikkel és kócos sörényükkel nem valami szépek ezek a nagy testű antilopok*. Esetlen kinézetük ellenére azonban Afrika legsikeresebb patásai közé tartoznak, a Föld legnépesebb csordáit* alkotják. Kelet- és Dél-Afrika nyílt szavannáin* élnek. Elterjedési területük egykor sokkal nagyobb volt, de sok helyütt kiirtották. A Serengeti Nemzeti Parkban minden évben milliónál több gnú teszi meg a mintegy 1600 kilométeres utat, hogy vizet és élelmet keressen. A csíkos gnú általában ezüstszürke színű. Nyakát, vállát és törzsének elülső részét barnás keresztsávok díszítik, szakállat visel. Mindkét nem képviselői szarvaltak.

Füvekkel és pozsgás növényekkel* táplálkoznak, kora reggel és késő délután legelnek, a nappali forróságban pihennek. Születésük után néhány perccel a borjak már képesek követni anyjukat.

Orángután (Pongo pygmaeus) Xántus János, Borneo, 1869.

A gorilla után a második legnagyobb emberszabású majomfaj. Maláj neve erdei embert jelent. Valóban erdőkben laknak, a fán töltik életük nagy részét hatalmas termetük ellenére. A súlyos hímek nem mindig találnak biztos utat a közlekedéshez, ezért gyakran kénytelenek lejönni a fákról. Az orángutánok végtagjai rendkívül mozgékonyak, testükhöz képest igen hosszúak. Egy lengéssel 2 métert is képesek megtenni. A hímek sokkal nagyobbak a nőstényeknél, hosszú szakálluk és torokzacskójuk van, nyakukon és karjukon hosszan lelóg a szőr. Az éjszakát a fákon töltik, lombfészket építenek maguknak. Gyakran tetőt is készítenek a fészek fölé, így védve magukat a DK- ázsiai esőerdők* nagy mennyiségű csapadékától.

10