Balázs Dénes: Galápagos, az elefántlábúak szigetei (Érd, 1994)
Látogatóban az oroszlánfókáknál
— Hapci!!! — hangos tüsszentést hallottam magam mögött. Azt hittem, hogy útitársaim közül valaki utánam jött, és ő tüsszentett ekkorát. Hátrakaptam a fejemet, de csak egy - fóka állt mögöttem. Csak nem náthás...? Valamivel távolabb egy álomszuszék kamasz miatt majdnem nyakamat törtem. Elmélyülten fényképeztem a vízmedencében fürdőző óvodásokat; éppoly önfeledten rakoncátlankodtak ezek a kis fókalurkók, mint az emberi apróságok! Egy lépést tettem előre, s mivel minden figyelmemet a kép beállítására összpontosítottam, nem vettem észre, hogy amire lépek, nem szikla - hanem egy alvó fóka. A szerencsétlen állat szalonnás, puha teste kifordult alólam, én pedig fotógépestül - a nyakába huppantam. Okelme ijedtsége nagyobb lehetett az enyémnél, hangosat vonított, és vergődve menekült a víz felé. Az oroszlánfókák napi életritmusát már odaát Plazaszigeten megfigyeltem. A nőstények és a fiatalok a nappal zömét alvással töltik el, közvetlenül a parton. Közben többször is megmártják magukat a vízben, de fő táplálkozási idejük az esti órákra esik. A fókák ragadozó állatok, halakkal táplálkoznak, abban pedig - hála a hűvös Humboldt-áramlásnak - a partok közelében sincs hiány. Amikor a nőstényeknek a zsákmány után távolabbra kell úszniok, kicsinyeikre az örökké éber hím vigyáz. Éjszakára valamennyien elhagyják a közvetlen partmentét, és húsz-harminc, de olykor ötven méterre is eltávolodnak a víztől. Itt minden állatnak megvan már a maga búvóhelye, egy sziklaeresz vagy egyszerűen egy kitaposott, tál alakú mélyedés a talajban. Ahol nagy számmal élnek fókák, a part mente olyan, mintha lecsiszolták volna: a rajta ide-oda csúszkáló testek még az éles kemény bazaltsziklákat is előbb-utóbb legömbölyítik. Amikor az esti órákban visszatértem a kis öbölbe, ahol partra szálltunk, és ahol először incselkedtem a nőstényfókákkal, különös meglepetésben volt részem. Egy hím fóka a parttól nem messze lerakott hátizsákom mellett strázsált! 98
