Balázs Dénes: Galápagos, az elefántlábúak szigetei (Érd, 1994)
Látogatóban az oroszlánfókáknál
Óvatosan közelítettem meg a népes kolóniát. A középső csoporttól három-négy méterre letelepedtem a homokba, hogy jól szemügyre vegyem vendéglátóimat. Tizennégy nőstény heverészett a parton. Összeszámoltam a kölyökfókákat is: pontosan tizenhármán voltak. A kicsinyek békésen szoptak, vagy anyjuk mellett hempergőztek, a serdültebbek már a felnőttek példáját követték, békésen szunyókáltak. Egyikük-másikuk felkapta a fejét, unottan felém fordult, majd nyitott szemmel - aludt tovább. Láthatóan nem sok ügyet vetettek rám, pedig itt elég ritka vendég az ember. Egy, csak egy legény van talpon, pontosabban lubickol a vízben: a hím fóka. Míg „háremének” lakói békésen sziesztáznak, neki nincs, nem lehet egy pillanatra sem nyugta. Sebesen úszkál a partok előtt, olykor lebukik húsz-harminc másodpercig a víz alá, majd ismét feltűnik, és öblös hangú, ismétlődő vakkantásokkal tudatja mindenkivel félelmetes jelenlétét.- Óu, óu, óu, óu, óu, óu - visszhangozzák az öblöcske parti sziklái a hím fóka hangját. Néhány fókamama felkapja a fejét a vészjelző hangokra, és nyugtalanul körülnéz. Pillanatokra összeakadnak tekinteteink. Mozdulatlanságom eloszlatja a kétségeket. Fordulnak egyet, uszonyos mellső lábaikkal magukhoz szorítják egyezem porontyukat és - alszanak tovább. ... Nos, ezekről a kedves, barátságos állatokról nyilatkoznak oly semmitmondóan az „élnek még”-es írótársaim! A lebecsülés onnan adódik, hogy fókákban nincs hiány a nagyvilágon. Igaz, vadászatuk tizedére csökkentette számukat, de az utóbbi évtizedekben hozott szigorú természetvédelmi intézkedések nyomán a sarki vizeken újra elszaporodóban vannak. Nagyon logikus a biológusok következtetése, hogy ezek a déli oroszlánfókák a hideg Humboldt-áramlással vándoroltak fel a Egyenlítő vidékéig, és vízi útjuk utolsó állomásaként kötöttek ki a galápagosi partokon. Míg tehát az elefántteknő-94