Balázs Dénes: Galápagos, az elefántlábúak szigetei (Érd, 1994)
Bevezetés
Immár egy hete, hogy úton voltak, amikor teljes szélcsend következett be. A tehetetlen bárkát a tengeráramlás vette hátára, és tíz napon át sodorta egyre távolabbra a partoktól, a Csendes-óceán végtelen víztükrén. A hőségtől és szomjúságtól eltikkadt hajósok végre szárazföldet pillantottak meg. A feltámadó gyenge szélben arrafelé kormányozták hajójukat. A partraszállókat irdatlan fekete kőrengeteg fogadta. A püspök szerint Isten kőesővel verette ezt a földet. De az élettelen sötét sziklák szinte megelevenedtek: borzalomkeltő tarajos csúszómászók ezrei bújtak elő közülük. Mintha pokolbeli sárkányok volnának! Talán ezeket a szörnyeket kívánta Isten a kőzáporral elpusztítani? Ám azok túlélték a csapást. A szomjúságtól szenvedő emberek víz után kutattak, azonban hiába járták végig a partmentét, nem akadtak forrásra vagy patakra. Amint beljebb merészkedtek az elátkozott földre, soha nem látott hatalmas teknősbékákkal találták szembe magukat. Akkorák voltak, mint valami nagy boroshordó. Csak egy bajuk volt: nem nyílt rajtuk csap! Az elcsigázott emberek újra hajóra szálltak. A vitorlák petyhüdten lógtak, napokon át ismét csak a tengerár irányította útjukat. A messzeség ködéből újabb szigetek tűntek fel, az egyiken sikerült kikötniök. Az sem volt különb, fekete kőmező - hüllők tömegével. Mély gödröt ástak a parti fövenybe, de az alján csak élvezhetetlen, keserű, sós víz gyűlt össze. Szomjuk csillapítására a kaktuszok lédús leveleit rágcsálták. Először két lovuk pusztult el, majd a szomjúságtól meghalt az első ember is. Az elhullott lovakat elfogyasztották, a megboldogult embert pedig eltemették a parton. Sok-sok keresgélés után egy sziklaszakadék mélyén végül hozzájutottak némi ivóvízhez. Megtöltötték edényeiket, és a feltámadó szélben visszafelé, a kontinensre irányították hajójukat. A gyakori szélcsend ismét jócskán megnyújtotta útjukat. A püspök - végszükségben - kénytelen volt megnyitni a 8
