Balázs Dénes: Galápagos, az elefántlábúak szigetei (Érd, 1994)

Szigeteket szült az óceán

percek alatt többszörösére nőtt, hátán hatalmas fákat sodort magával.

Az áradat az egyik kanyarulatban alámosta a sűrű füvescserjés trópusi bozótot, a meglazult növényzettömeg a folyóba suvadt, és összefüggő zöld szigetként úszott tovább a habokban. Az ilyen sűrűn összefonódott gallytömeg olyan, mint egy tutaj. Agai között nemcsak rovarok, hanem nagyobb testű állatok, így leguánok, sőt a múltban akár kisebb galápagók is fennakadhattak. Az úszó zöld sziget menekültjeivel az áradat hátán kijut a tengerre, ahol a tengeráramlás vagy a szélvihar sodorja tovább.

Noha a partokon a felhőszakadások gyakoriak, a teknősöket szállító „zöld sziget” megjelenése az óceánon és annak szerencsés megérkezése a szigetekre, rendkívüli véletlen műve lehet. Ismét csak az időre kell hivatkoznom, amit Galápagos esetében nem emberi mértékkel mérünk. Ha pedig évmilliókban gondolkodunk, ilyen „rendkívüli véletlenek” több elefántlábút is átsegíthettek az óceánon.

Amikor idáig eljutottam a gondolatfűzésben, felmerült az újabb kérdés: miért csak hüllők érkeztek a „tutajokkal” Galápagosra? Hol maradtak az emlősök?

Minden bizonnyal előfordulhatott, hogy kényszerből a délamerikai emlősfauna magasabb rendű képviselői is (majmok, macskafélék stb.) útra keltek az áradat sodrásában. Ezek az állatok azonban a tartós tengeri fürdőzést sokkal kevésbé tudják elviselni, mint a szívós hüllők. Az emlősök azért teljesen nem hiányoznak a galápagosi őslakók közül, néhány egérfélének sikerült a vállalkozás. A bozótlakó denevér is „anyahajóként” használhatta a víztől elragadott otthonát.

...A Teknősországban tett kétnapos lávajárás izomlázát a kutatóállomás könyvtárában olvasással kúrálgattam. A szakmunkák többségét biológusok írták, a szigetvilág geológiai feltárásával kevesen foglalkoztak. Pedig lenne e téren is bőven kutatnivaló. Santa Cruz vulkanológiai szempontból már „halott sziget”, tűzhányói régen kihűltek. Napjainkban

68