Balázs Dénes: Galápagos, az elefántlábúak szigetei (Érd, 1994)
A tüzes hegyes szigete
öt-nyolc kilométer átmérőjű nagy kráterek, kalderák koronázzák. A palástszerűen szétterülő lávamezőket kisebb-nagyobb salakkúpok százai tarkítják. A bozótos lávamezőkön gazdátlanul kóborolnak az elvadult, megszaporodott szarvasmarhák, szamarak és kecskék. Hozzávetőleges becslések szerint számuk eléri a százezret. Ami számomra hihetetlennek tűnt, alig akad vállalkozó a vadászatukra. Talán nem lenne annyira kifizetődő, mint hajdanában a teknősök irtása? Kevesen tudják, hogy az „öt és fél” isabelai tűzhányó Földünk egyik legaktívabb vulkanikus területe. Csupán azért hallunk oly keveset róluk, mert nincs, aki hírt adjon felőlük. A sziget csaknem lakatlan, csupán déli részén alakultak ki emberi települések. A vulkáni kitörésekről még a közelmúltban is véletlenül arra tévedő hajók vagy a tengeren kószáló halászok szolgáltak alkalmi híradással. Ezek alapján 1911 óta tizennégy nagyobb erupciót jegyeztek fel. Öt kitörés a Cerro Azult, három a Sierra Negrát reszkettette meg, míg északabbra főleg a Wolf-vulkán dolgozott az elmúlt évtizedekben. ...A Puerto Villamil-i kikötőben senor Sordillo várta érkezésemet. A nagy érdeklődést azonban nem csekélységem váltotta ki, hanem az a vaskos boríték, amelyet a kutatóállomásról hoztam neki. Kéthavi fizetése volt benne. Sordillo úr ugyanis a kutatóállomás alkalmazottja, ő gyakorolja a védnökséget Isabela-sziget teknőstársadalma felett. Maga a kikötő elég nyomorúságos hely. Hozzá képest Puerto Ayora partja Riviérának tűnik. Lábunk bokáig sülylyed a finom vulkáni homokba, szanaszét, vigasztalan összevisszaságban gyökerezik benne a néhány tucat cölöpös ház. Van viszont olyasmi, ami nincs odaát Ayorában. Egy lávarögökbe cementezett útjelző tábla, amely nemcsak azt árulja el a jámbor érkezőnek — ha nem tudná -, hogy Isabelaszigetre érkezett, hanem hogy innen tizenkét kilométerre található Santo Tomás, majd azon túl nyolc kilométerre Alemania. 119