Balázs Dénes: A csepegő kövek igézetében (Érd, 1994)

Remények és keservek

Köröndi Zoli visszazuhant köve után ez már a második eset, amikor a halál aratása hajszálon múlott...

Kali nem maradhatott tovább lent. Felparancsoltam a felszínre, hogy oldódjék a halál közelsége okozta görcs...

A lezuhant, 60-70 centi élszélességű guillotine elzárta teljesen a járatot. Ráhelyeztem egy piros kis kalapácsot, mely pillanat alatt végzett vele.

Augusztus 14.

Szombat van. A második hét végére már csak hárman maradtunk: Kali, Lajos és jómagam, a „nagy fehér főnök”, ahogy társaim neveztek.

Ezen az esős délelőttön én voltam az elővájár. Mivel már több mint húsz méterre benyomultunk a töbör oldalába, hárman kevesen voltunk ahhoz, hogy a kibányászott köveket a hosszú, kanyargós járatokon és függőleges aknákon át kijuttassuk a felszínre. Azon igyekeztünk, hogy minél több szállítható anyagot halmozzunk fel a tágasabb részeken. A kis kalapácsról lemondtunk, túl nagy rombolást végezne; visszatértünk a jó öreg nagy kalapácshoz, azzal aprítottuk fej nagyságú darabokra a nagyobbacska köveinket.

Délutánra megérkezett a segítség. Elsőként természetesen Csupor Pista, aki hétközben is minden áldott nap hivatali munkaideje után kilátogatott hozzánk és keményen dolgozott velünk. Most eljött vele a fiatal református lelkész, az egyik tanító, néhány bányász és téesztag. Elrendeztük az élő futószalagot, és megkezdődhetett a kirámolás. Kézről kézre vándoroltak a törmelékkel teli vödrök és egyenként a nagyobb kőzetdarabok. A csigázók alig győzték kiemelgetni az akna aljából az odaáramló anyagot. Fent az akna körül pedig már annyi volt a kibányászott kő, hogy egy kisebb házat fel lehetett volna építeni belőle.

...Estére egyedül maradtam. Hazatértek otthonaikba a falubeli segítőtársak, és itt hagyott két leghűségesebb mun51

i