Balázs Dénes: A Húsvét-sziget fogságában (Érd, 1993)
Sétáló kőszobrok
Sétáló kőszobrok Első felindulásomban arra gondoltam: betöröm az ajtót vagy az ablakot. Nem én vagyok a hibás. Még üzenetet sem hagyott Maria! Figyelmemet a lemenő nap vonta magára, amint bíbor fátyolba öltöztette az ég alját. Feltámadt bennem a fotós szenvedély: az ösvényen lefutottam a szobrok közé, hogy a kőfejek sziluettjével felvételeket készítsek. Sötétben tértem vissza és leültem a ház küszöbére. Gyomrom türelmetlenül korgott. Talán erről jutott az eszembe, hogy vannak jól bevált ősi szerszámaim: obszidián pengék. Hátha velük ki tudom feszíteni az ajtót. Javában recsegett, ropogott az öreg fa tákolmány, amikor motorzúgás ütötte meg a fülemet. Egy férfi érkezett kis mopeden. Köszönés után így folytatta:- Ne haragudjon, uram! Maria nem érezte jól magát, a turisták autójával visszatért Hanga Roába. Engem kért meg, hogy vegyem át a szolgálatot. Minden jó, ha a vége jó. A jövevény nemcsak az ajtókulcsot hozta meg, hanem friss gyümölcsöt is: érett ananászt. Reggel kipihenten folytattam búvárkodásomat a moaik titokzatos világában. Elhatároztam, hogy megkeresem a legnagyobb ahut és a valaha felállított legmagasabb moait. Mindkettő a sziget északi oldalán található, ám az első sietős körtúrámon elmellőztem őket. Ebben közrejátszott az emlékezetes hajnali kutyakaland, amely gyors menekülésre kényszerített. Apropó, kutyák! Újra az ő birodalmukba térek be, jó lesz tehát felfegyverkeznem. A Rano Raraku nyugati oldalának 85
