Balázs Dénes: A Húsvét-sziget fogságában (Érd, 1993)

Moaik és pukaók

-Buenos dias senor! (Jó napot uram!) - köszöntött váratlanul egy női hang. Csinos fiatal rapanui lány lépett elő az egyik kőfej árnyékából. A meglepetéstől alig találtam szavakat a viszontüdvözlésre.- Én vagyok itt a szobrok őre - mutatkozott be guardaparque, a Rapanui Nemzeti Park felvigyázója.

Még nem említettem, hogy a chilei hatóságok 1965-ben az egész szigetet nemzeti parkká nyilvánították. A régészetileg legfontosabb helyeken, így a Rano Rarakunál is, őrházat építettek és állandó felügyeletet szerveztek. Attól ugyan nem kellett tartani, hogy valaki ellop egy szobrot, de a felelőtlen látogatók kárt tehetnek bennük, ha például erejüket fitogtatva megpróbálnak felmászni rájuk.

Éppen a legjobbkor, fényképezés közben ért ez a találkozás. A magányosan túrázó fotográfus legfőbb gondja, hogy nem tud életet lehelni képeibe, hiányzik a „staffázs”, vagyis a tájat elevenné tevő emberi alak. A Húsvét-sziget kőszobrainak monumentalitását akkor lehet igazán érzékeltetni, ha a kolosszusok mellett élő személy is látható. Megkértem tehát a szobrok zöld egyenszoknyás őrét, hogy statisztáljon nekem.

A kislány elárulta kérdésemre, hogy Mariának hívják, majd érdeklődött, hol vannak a kísérőim, s merre hagytam az autómat. Nagyon meglepődött, amikor elmondtam, hogy se kísérőm, se autóm, az apostolok lován érkeztem, megkerülve a Terevakát. Hát ilyen még nem fordult elő, amióta ő a guardaparque!

Alkonyodott. Visszamentem a cserjésbe, kiástam a lávarögök közül a hátizsákomat, és elindultam sátrazó helyet keresni. Borzongás fogott el, ha arra gondoltam, hogy ismét megtámadhatnak a kiéhezett kóbor kutyák. A véletlen újra összehozott Mariával. Megkérdeztem, hol verhetnék sátrat.- Az őrházban van egy szabad ágy. A váltótársam csak holnap jön ki. Ha kedve tartja, ott alhat - mondta.

Kaptam az alkalmon. Maria meleg vacsorával is megkínált. Rizst főzött, én pedig húskonzervvel járultam hozzá a menühöz. Sokáig elbeszélgettünk a petróleumlámpa fényénél.

42