Balázs Dénes: A Húsvét-sziget fogságában (Érd, 1993)
Hajóstoppos állatok
ránk. Az egyik anakenai moai homokba merült alakjának kiásásakor csiszolt koralldarabokra leltek, amelyek pontosan illeszkedtek a szobor szemüregébe. A lassan lebukó nap fényénél tucatnyi fényképet készítettem a Naunau kalapos kőszobrairól; e képek egyike díszíti könyvem címoldalát. Aztán vállamra kaptam a hátizsákot és folytattam utamat délkelet felé a következő nevezetes helyre, Rano Raraku kráteréhez. Időközben rámesteledett. Lávadarabokból összerakott, méteres magasságú kőkerítés tövében vertem fel sátramat. A múlt század végén birkákat telepítettek a szigetre, és a legelőnek használható területeket ilyen kőpalánkkal vették körül, hogy megakadályozzák az állatok szétszéledését. A birkatolvajok ellen pedig vérszomjas kutyákat importáltak. Meg is gyűlt velük a bajom! Hajnal felé furcsa morgásra, majd vészes csaholásra ébredtem. Kissé megnyitottam sátram cipzárját, hogy kikukucskáljak, mi történik körülöttem. Két nagy termetű, sárga szőrű, dühödt kutya futkározott a sátram körül, olykor harapásnyi távolságban. Hű, ennek fele sem tréfa! Egyszemélyes sátram leginkább egy koporsóhoz hasonlított. Hossza testemre szabott, magassága sem több 80 centiméternél. Házilag, súlytakarékosságból készült ilyen kicsire, rudazatával és cövekeivel együtt sem nyomott többet egy kilónál. Praktikus útifelszerelés, de - nem kutyabiztos! A vékony nejlon anyagot könnyen átharapják az éhes állatok. Mihez is kezdjek? Ha négykézláb kimászok a sátorból, egyből nekem esnek a bestiák. Kiko jó előre figyelmeztetett: gazdátlan, kiéhezett, veszedelmes kutyák kóborolnak a szigeten. Ha gyalog indulok el, az első dolgom az legyen, hogy vágjak magamnak egy erős husángot. Ezt elmulasztottam, ám a jelen szorult helyzetben a dorongnak sem venném hasznát. Mit tegyek, hogy megszabaduljak az átkozottaktól?! 40
