Balázs Dénes: A Húsvét-sziget fogságában (Érd, 1993)
Az árulkodó hímpor
gyarapodott, egyes becslések szerint meghaladta a tíz-tízenöt ezret. Ezzel felbomlott az egyensúly a természet eltartó képessége és a népesség létfenntartási igénye között. Más szigeteken túlnépesedéskor az egyes csoportok, családok kenuba szálltak és elindultak új életlehetőséget keresni. Közép-Polinéziában a szigetek szinte látótávolságban fekszenek egymástól, de Rapa Nui annyira a „világ vége”, hogy nyugat felé a legközelebbi parányi szárazföld, a Pitcairn-sziget is mintegy 2500 kilométer távolságban fekszik. A rapanuik már csak azért sem vághattak neki a tengernek, mert megfelelő csónakjaik sem voltak. A régi nagy kenuk tönkrementek, újak építéséhez pedig elfogyott a fa. A rapanuik saját szigetük foglyai lettek! Az éhező nemzetségek és törzsek között kitört a harc a termőföldekért, az élelemért, a puszta létért. Már nem faragtak szobrokat, az elkezdetteket is félbehagyták. Sőt ellenfeleik felállított alkotásait is pusztítani kezdték, mert hitük szerint azzal az őket támogató természetfölötti erőket semmisítették meg. A többit pedig már ismerjük a korai útleírásokból, mert ez a korszak az európai felfedező utazások idejére nyúlik át... ... Éppen befejeztem ebédemet egy moai árnyékában, amikor zajos turistacsoport jelent meg a kráter bejáratánál. Megkérdeztem a vezetőjüket, van-e még szabad hely a kocsijukon?- Oké, velünk jöhet - felelte. A mikrobusz zötyögése gondolataimat is visszarázta a pálmafás múltból a gondokkal teli mába. Lejárt a kéthetes chilei vizumom. Vajon meg lehet-e hosszabbítani a szigeten? Ha nem, akkor mi sors vár rám? Kitoloncolnak? De hová? 99
