Dr. Kubassek János szerk.: Földrajzi Múzeumi Tanulmányok 13. (Magyar Földrajzi Múzeum; Érd, 1994)

ÉRTEKEZÉSEK - Ifj. Hartha Lajos: Magyar tudósok mágneses megfigyelései a sarkkörön túl, 1769-ben

északi sarkkörön (67,5 fok északi szélességen) túl a francia Jacques-André mellett végzett a Kolafélszigeten, 1769-ben, ugyancsak a Vénusz-átvonulás expedíció során, magyarjainkkal egy időben [7]. Ezt követően, 1790-ig több orosz és svéd utazó végzett méréseket, az 55 és 75 fokos szélességek között, de ezek egy-egy helyen legfeljebb néhány napos időközre terjedtek ki [8]. így a várdői mérések, 1769-ben nem csak időben a legkorábbiak közé tartoznak, de mint hosszabb, egy helyen végzett mérések, a maguk korában egyedülállóknak mondhatók. Hell Miksa célja az volt, hogy tanulmányozza a deklináció változását az északi Sarkkörön túl, és megállapítsa, van-e kapcsolat az északi fény (sarkifény) jelenségek és a mágnestű nyugtalansága, a mágneses háborgások között. A másik fontos feladatának tekintette, hogy Észak-Norvégia számos pontján meghatározza a mágnestű elhajlásának pontos értékét a hajósok használatára [9]. A várdői expedíció földmágneses méréseiről mind Sajnovics János naplója és levelei alapján, mind Hell Miksa beszámolójából tudomásunk volt [9, 10]. Maguk a megfigyelési adatok azonban ismeretlenek voltak, és a tudománytörténet kutatói ezeket elveszettnek vélték. A most átvizsgált anyagból - amelynek egy része eddig a bécsi csillagászok előtt sem volt ismert! - előkerült egy nagy negyedrét alakú kézirat köteg, amelynek első lapján az „Observationes declinationum (magn...) acus Magneticum II in Observatorio Wardoëhusiano 1769" ( A zárójelben álló szótöredék ki van húzva.) A cím: „A mágneses tű elhajlásának megfigyelése a wardoéhusi obszervatóriumban 1769" - egyértelműen arra mutat, hogy az adatsor az elveszettnek hitt várdői földmágneses méréseket tartalmazza. A bevezetésben az alkalmazott műszerről és a mérésekről olvashatunk, majd következik az 1769. április 27 és június 20. közt - néhány napos megszakítással - végzett ötven napot felölelő mérési sorozat. A mágneses mérések a csillagászati megfigyelések számára emelt erős gerenda épületben történtek, az állomás földrajzi koordinátái: Földrajzi szélesség (?) 70° 22;6 N. Földrajzi hosszúság (?) 31° 04; 1 E. Greenwichtől. Tehát a várdői obszervatórium keletebbre van Szentpétervárnál [4, 6]. A deklináció mérésére szolgáló deklinatóriumot Kristian Gottlieb Kratzenstein (1723-1795) koppenhágai fizikus készítette. A műszer legfontosabb része a 7 hüvelyk - körülbelül 19 centiméter - hosszú mesterségesen felmágnesezett acélmágnes volt, amely középen alátámasztva egy hegyes tű csúcsán foroghatott. A mágnestűt egy téglalap alakú, hosszúkás, üveggel fedett fadoboz óvta. A tű két végénél egy-egy körív alakú, szög-fokokra osztott skála volt elhelyezve, ezek nullpontjai a doboz hossztengelyében feküdtek. A mágnestű csúcsainak helyzetét a fokbeosztáshoz viszonyítva erős nagyítón át olvasták le, ily módon az elhajlást ívpercnyi pontossággal becsülhették. A busszolát egy kőoszlopon helyezték el, amelynek felső lapján pontosan megjelölték a csillagászati úton meghatározott észak-dél vonalat; a fokosztás nullpontját ehhez a délvonalhoz igazították. Az észlelések 1769. április 27-én este kezdődtek. A közelben felállított csillagászati műszerek fémtömegének zavaró hatása miatt május 3-án, majd 23-án a deklinatóriumot újabb helyre vitték át. A deklinatórium mágnesének helyzetét naponta legalább négyszer, de sok esetben gyakrabban is leolvasták (helyi időben reggel 8, néha délelőtt 10, déli 12, délután 17 vagy 19 és éjféli 0 órakor). Május 9-én például 20, május 10-én 23 alkalommal olvasták le a mágnestű irányát, egyes időpontokban negyedóránként. Minden esetben az iránytű mindkét csúcsánál levő skálát külön-külön olvasták le, és a két adat középértékét jegyezték be. A mérések, három nap szünettel, 1769. június 20-ig folytak. Hell és Sajnovics célja az volt, hogy a mágneses deklináció általános viselkedése, napi változásai és háborgásai mellett megvizsgálják, mutat-e összefüggést a földmágneses tér a sarkifény feltűnésevei. O. P Hjorter és A. Celsius már 1741-ben megállapították, hogy az északi fény feltűnésekor az iránytű gyors, szabálytalan változásokat mutat. A mágneses háborgások („mágneses viharok") jelentkezése az északi fény idején arra utalt, hogy a két jelenség közt kapcsolat áll fenn [6, 7]. Hell Miksa, aki az 1750-es években maga is foglalkozott a mágnességgel, a várdői expedíció előtt még osztotta ezt a nézetet. A várdői mérések azonban azt a látszatot keltették, hogy a sarki fény nem függ össze a mágneses nyugtalansággal. Ebből a téves megítélésből kiindulva Hell egy újabb elméletet dolgo-