Dr. Kubassek János szerk.: Földrajzi Múzeumi Tanulmányok 13. (Magyar Földrajzi Múzeum; Érd, 1994)

ÉRTEKEZÉSEK - Vajkai Zsófia: Magyar László Angolája - portugál szemmel

Magyar László emlékműve Szombathelyen Viszont, hogy már illegálisnak mondható kereskedésüket leplezzék, elfogadtak, s továbbítottak elefántcsontot, állati bőröket, kopálgyantát, viaszt, urzellát. Ezek az árucikkek - főleg a gyűjtögetésből származóak - eddig kis tételben érkeztek, s főleg az afrikaiak kereskedtek velük. Most viszont a biéi karavántulajdonosok is rákényszerültek az eddig lenézett árucikkek beszerzésére. Ebben az időben a biéi kereskedők szakítottak Luandával, s inkább Benguelába vitték a rabszolgákat, rövidebbnek, veszélytelenebbnek ítélve az odáig vezető utat. Tovább nehezítette a helyzetet az 1842-től kezdődő időszak, amikor Portugália aláírta Angliával a megállapodást a rabszolgakereskcdelem tilalma betartásának közös ellenőrzéséről. Ez azt jelentette, hogy az angolok jelenlétével Angola partjainál számolni kellett, s a portugálok ide összpontosították katonai erőiket, nehogy az angolok megszálljanak stratégiai jelentőségű pontokat. Nem akarták viszont elveszteni a gyarmatokon szerzett gazdagságukat, s ezért a rabszolgát, mint árucikket helyettesíteni kellett valami mással, s ez lett az elefántcsont. Az elefántcsont beszerzése, szállítása lényegesen nehezebb feladatot rótt a biéi kereskedőre, mint a rabszolgáké. Hivatalos segítséget is kevesebbet kaptak, hiszen a partvidék régi rendjének, biztonságának megőrzése a portugálok erejét lefoglalta. De végső soron az elefántcsont beszerzése volt az, ami a régi rabszolgakereskedőket arra ösztönözte, hogy eddig be nem járt területekre hatoljanak. Olyan helyekre kellett eljutniuk, ahol elefántok nagy számban éltek. Ahol a helyi főnökök népeiktől adóba elefántcsontot kaptak, s ezt hajlandók voltak elcserélni. A karavántulajdonosok a tenger felé, tehát kifelé már nem mobilizálható rabszolgáikat adták cserébe az elefántcsontért. Ennél az árucserénél megint összetalálkozott a karavántulajdonosok és az afrikai főnökök érdeke. Az afrikaiak továbbra is kontrollálni akarták a szállítmányokat, a fehéreknek viszont „szakértőkre", vezetőkre, teherhordókra volt szükségük, ami a soba jóindulatának megnyerésén múlott. A biéi kereskedők egy rövid recesszió után gyorsan átálltak az új rendszerre. 1852-54-ben, mikor Magyar László első útjait tette, portugálok vezette karavánok is nekiindultak Afrika ismeretlen vadonjainak. Hosszú évekig eltartó utakat tettek, de megérte, mert nagy haszonra tettek szert. Olyan helyekre jutottak el, ahol szívesen fogadták őket, s igen csekély árat kértek az általuk nem nagyra becsült elefántcsontért. A portugál hatóságok támogatták ezeket az utakat - nem konkrét segítségre gondoltunk - hiszen befolyásukat fenn akarták tartani, de hivatalos expedíciók indítására még nem volt módjuk, így kaphatott Magyar László - és hozzá hasonlóan, vele egyidőben még több más utazó - megbízatást utazásra, térkép-készítésre. [10] A kormányzósági iratok közt számos erről szóló feljegyzés van, s Silva Porto is elsorolja naplójában társai megtett útjait. Magyar Lászlót nem említi. (Itt jegyzem meg, hogy sajnos pont azon években nem vezetett naplót, mert akkor nem mozdult ki Biéből, amelyek számunkra oly fontosak lennének, nevezetesen 1848-52 és 1854-58.) Rövid virágzás után a biéi kereskedelem újra hanyatlásnak indult. Az európai piacokon silányabb textileket tudtak csak beszerezni és átadni nekik a portugál kereskedőházak. Dél felől pedig az angolok előrenyomulása figyelhető meg, akik tetszetősebb áruval kereskedtek, s a textileken kívül mást is kínáltak az afrikaiaknak (pl. lovat), amivel biéi karavánosaink nem tudtak versenyezni. így amikor az elefántcsordák visszahúzódása miatt olyan helyekre értek, ahol