Dr. Balázs Dénes szerk.: Földrajzi Múzeumi Tanulmányok 9. (Magyar Földrajzi Múzeum; Érd, 1991)

ÉRTEKEZÉSEK - Dr. Balázs Dénes: Adalékok a dél-amerikai magyar utazók munkásságához (II. rész)

ADALÉKOK A DEL-AMERIKAI MAGYAR UTAZOK MUNKÁSSÁGÁHOZ (II. rész) Dr. Balázs Dénes ÖSSZEFOGLALÁS A dolgozat első' része a Földrajzi Múzeumi Tanulmányok 2. füzetében 1986-ban jelent meg, és abban egyetlen misszionárius utazó, Brentán Károly munkásságát ismertette a szerző. A sorozat folytatására csak most kerülhetett sor, aminek fő oka a kutatómunka nehézségeiben keresendő. A jezsuita misszionáriusokra vonatkozóan ugyan vannak gyűjteményes biográfiák és irodalmi lexikonok, de az utazásaik részletesebb megismerését szolgáló levéltári búvárkodásnak sok akadálya van. A szóba jöhető dél-amerikai archívumok anyagai a legtöbb helyen katalogizálás nélkül kötegekben hevernek a raktárak mélyén, és senki nem tudja, hogy a sárguló papírlapok között vannak-e magyar hittérítőktől származó iratok. A jelen tanulmányban elsősorban azokról a misszionáriusokról szól a szerző, akiknek írásai idehaza nyomtatásban is megjelentek, így - ha megkésve is - szolgálták a geográfiai ismeretek terjesztéséi, az etnográfia szániára pedig máig is kútfőnek számítanak. A tordesillasi szerződés 1494-ben felosztotta DélAmerika akkor még jórészt ismeretlen földjét a két gyarmatosító hatalom, Spanyolország és Portugália között. A szerződés értelmében a Zöld-foki-szigetektől 370 lcgua

1 (kb. 2000 km) távolságra nyugaton húzódó délkörtől Nyra eső szárazföld a spanyolok, a K-re maradó rész pedig a portugálok érdekszférájába tartozik. (Lásd az /. ábrán.) Bár a szerződés 1777-ben érvényét vesztette, Dél-Amerika népeinek nyelvi megosztottsága ennek a felparcellázásnak a következménye. Az első egyházi személyek már a korai hódítókkal, a konkisztádorokkal

2 együtt megjelentek Dél-Amerikában mind a spanyolok, mind a portugálok oldalán. A hittérítést különböző szerzetesrendek tagjai végezték; a XVI-XVII. században a pálosok és ferencesek, majd egyre inkább a Jczus-társaság misszionáriusai. A jezsuiták között számos jól képzett tollforgató személy akadt, akik Európa számára értékes leírásokat adtak az Újvilág e részének földrajzi viszonyairól, népeiről. Lehetséges, hogy már a korai századokban eljutottak magyar származású szerzetesek Dél-Amerikába, de bizonyosat csak azokról tudunk, akik a XVIII. század közepe táján, szervezett keretek között működtek ott. A Jézus-társaság területi organizációjában a Habsburg Birodalom egésze és benne a Magyar Királyság egy rendtartományt alkotott bécsi székhellyel. A hittérítő munkára vágyó magyar szerzetesek előtt akkor nyílt meg a lehetőség hivatásuk teljesítésére, amikor Melczer Mihály személyében magyar vezetője lett a rendtartománynak. Mintegy 15-20 magyar fiatalnak sikerült így kijutnia DélAmerikába részben a spanyol, részben a portugál gyarmati területekre. Közülük csak nyolc-tíz személyről vannak megbízható adataink. A jezsuita misszionáriusok dél-amerikai működésének az anyaországokból elrendelt kiutasításuk vetett véget. Előbb 1759-ben Brazíliából deportálták a jezsuitákat a hatalomra került Pombal őrgróf parancsára; sokan közülük hosszú éveken át portugáliai börtönökben sínylődtek. A spanyol területekről III. Károly király 1767. február 27-én kelt dekrétuma rendelte el a jezsuiták kitoloncolását. Ezt követte 1773-ban a rend teljes feloszlatása XIV. Kelemen pápa idején.