Dr. Balázs Dénes szerk.: Földrajzi Múzeumi Tanulmányok 5. (Magyar földrajzi gyűjtemény; Érd, 1988)
ÉRTEKEZÉSEK - Pokoly Béla: A Teleki-expedíció és Kelet-Afrika gazdasága
Földrajzi Múzeumi Tanulmányok, 5. szám, 1988. p. 49—52., Érd A TELEKI-EXPEDÍCIÓ ÉS KELET-AFRIKA GAZDASÁGA Pokoly Béla ÖSSZEFOGLALÁS A szerző kísérletet tesz Teleki Sámuel 1887/1888. évi kelet-afrikai felfedező expedíciója gazdasági vonatkozásainakfeltárására. Az esemény történelmi hátterét felvázolva rámutat: minthogy Teleki nem az európai gyarmatosító hatalmak megbízásából vállalkozott az útra, annak tudományos eredményei jobban érvényesülhettek. Jóllehet a természettudományi, néprajzi megállapítások a gazdasági vonatkozású eredményeknél számottevőbbek, egyes megfigyelések, felfedezések (pl. Rudolf-tavi halászat, tengertől távoli szárazföldi vulkánosság, a puszta természeti szépségeivel utazásra csábító kelet-afrikai tájak) elemeit képezték annak a folyamatnak, amelynek révén a térség erőforrásai ismertekké és gazdaságilag hasznosít/tatokká váltak. Kelet-Afrika Teleki expedíciója idején Teleki Sámuel kelet-afrikai felfedező útja a terület történelmének jelentős időszakában vette kezdetét. A kontinens térségeinek felfedezése a külvilág számára nagyrészt befejeződött, csupán néhány, viszonylag kisebb fehér folt maradt a térképen. Egyidejűleg megnőtt a nyugati hatalmak körében az igény, hogy tőkés fejlődésüket újabb gyarmatok nyersanyagainak felhasználásával gyorsítsák meg. Megkezdődött a verseny Afrikáért. Az 1884—1885. évi berlini Kongó-konferencián a gyarmatosítás terén későn eszmélő Németország is rádöbbent, hogy ha most gyorsan nem cselekszik, akkor lemarad a versenyben. Ezért Délnyugat-Afrika, és kisebb nyugat-afrikai területek (Togo, Kamerun) mellett Kelet-Afrikában igyekezett kereskedelmi érdekövezeteket, majd gyarmatokat létrehozni. Németország afrikai törekvései persze korántsem nyerték el simán céljaikat. Kelet-Afrika, amely az afrikai területek közül az utolsók között hívta fel magára az európai gyarmatosítók figyelmét, érdekütközési övezetté vált az angol, német és — kis részben — francia tengerentúli birodalmi politika számára. Anglia figyelmét a múlt század közepén még jobban lekötötte az Indiával való kereskedelem, illetve az oda vezető út biztosítása, és csak fokozatosan ébredt fel érdeklődése a térség iránt. Az Egyiptom és Fokföld közötti összefüggő szárazföldi kapcsolat ígérete, az Indiai-óceán nyugati partjai kereskedelmének ellenőrzése új fényben tüntette fel a területet. Amikor pedig kiderült, hogy a Nílus forrsávidékére, az ugandai királyságokhoz a kelet-afrikai partról vezet a legrövidebb út, már teljes erőbedobással küzdött befolyásának növeléséért. Versengésre sarkallt a terület termékei (elefántcsont, fűszerek, mahagóni, állatbőrök, strucctoll stb.) iránti növekvő európai kereslet is. 1886-ban Anglia és Németország megegyezett érdekszféráik felosztásában. A parttól, Mombasától délre kezdődő, a Kilimandzsárótól északra haladó, és a Viktória-tó keleti partjához húzott vonal nemcsak az akkori német és angol gyarmati törekvések határát, hanem ma is Kenya és Tanzánia nemzetközi határát jelöli. Ezt a határvonalat gyakran szokták példaként említeni azok'a a —• gyarmatosítók által asztali térképen megbúzott — vonalakra, amelyek az etnikai, kulturális viszonyok figyelembe vétele nélkül választottak el egymástól teljesen összetartozó népcsoportokat. Az arabizált szuahéli kereskedelmi monopólium a partvidéken Az 1880-as évek vége, Teleki expedíciója nemcsak a német—angol rivalizálás éveit idézi, hanem a kelet-afrikai szárazföld egyre teljesebb feltárását a külvilág számára. Bár a kelet-afrikai partvidék legalább ezer éves kulturális és kereskedelmi kapcsolata az arab területekkel közismert, a heln népcsoportokkal való keveredéssel kialakult, arabizált szuahéli befolyás kiteljesedése nem jelentett visszalépések nélküli folyamatot. A portugálok 16í>8. évi, mombasai veresége után még nem beszélhetünk egységes központú, szuahéli—arab uralomról a partvidék fölött. Jóllehet Zanzibáron a portugálok veresége után hosszú ideig az Ománhoz hű hatalom folytonos volt, a XVIII. sz. első felében éppen
