Dr. Balázs Dénes szerk.: Földrajzi Múzeumi Tanulmányok 4. (Magyar földrajzi gyűjtemény; Érd, 1987)

ÉRTEKEZÉSEK - Horváth Gergely: Stein Aurél, Belső-Ázsia nagy magyar kutatója

vihart kavart ismeretlen írású „ősi" iratok zöme valójában hamisítvány. Az összegyűjtött gazdag anyaggal Londonba utazott és hozzálátott annak feldolgozásához. Eredményeit magyarul is olvasható élvezetes útleírása [3] mellett tudományos monográfiában (Ancient Khotan) is összegezte. Visszatérve Indiába tovább végezte hivatali elfoglaltságait, de elméjét már egy újabb expedíció foglalkoztatta. 1906-ban sikerült ismét felkerekednie és 1909-ig tartó útján már jóval keletebbre hatolt, átszelte a Takla-Makant és a Lop-nórt övező sós sivatagot, majd Tunhuang felé indult. így írt erről: ,Amikor. .. második utam terveit érlelgettem magamban, vágyódva gondoltam rá, hogy ezt az utamat kiterjesszem Kanszuig... Jórészt Lóczy Lajos barátom, a Magyar Földtani Intézet akkori kitűnő igazgatója, ébresztette fel bennem ezt a mohó érdeklődést, Ő volt az, aki felhívta figyelmemet a Tunhuangtól délkeletre levő buddhista szent barlangokra . . . felismerte az ott látott finom falfestmények és sztukko-szobrok művészeti és régészeti érdekességét. Mélyen megragadott, amit lelkes hévvel mondott róluk."

2 De nem csak művészeti emlékeket talált, annál sokkal többre, ősi kéziratok tízezreire bukkant a barlangtemplomokban. Ezek egy részét sikerült is megszereznie, felbecsülhetetlen értékű tudományos anyagot mentve meg (az el nem szállított kéziratok java része ugyanis később, a kínai polgárháborúk zavaros évtizedeiben elpusztult). E hatalmas expedíció eredményeit újabb útleírásban [5] és számos kiváló kutató közreműködésével nagy tudományos kiadványban (Serindia) tette közzé. Harmadik útján (1913—16) még nagyobb területet járt be. A Tarim-medencében folytatta megkezdett ásatásait, újra eljutott Tunhuangba, majd az Ecin-gol mentén a Kozlov által felfedezett KaraKhotot, a Tangut Birodalom egykori fővárosát tárta fel. Ezután sikeres kutatásokat végzett a Turfáni-medencében, végül Szamarkandon át Iránba jutott el, ahol Szisztán tartományban végzett jelentős régészeti feltárásokat. E harmadik útja során súlyos baleset érte, lova levetette hátáról, de hallatlan akaraterejére vall, hogy expedícióját hordágyról is tovább vezette. Az ezt követő éveket a tudományos eredmények feldolgozására fordította. Korának legjobb szakembereit bevonva megjelentette az Innermost Asia című hatalmas monográfiát, és eredményeit a nagyközönség számára is összegezte [7]. Elsorolni sem lehet, mily magas kitüntetések, tudományos elismerések érték az ekkor pályája csúcsára ért tudóst. Stein azonban nem tudott nyugodtan ülni a babérokon, visszavágyott Ázsiába. Mivel negyedik belsőázsiai expedíciójáról a zavaros kínai állapotok miatt vissza kellett fordulnia, élete további részében Délnyugat-Ázsia vált fő kutatási területévé. Haláláig még számos újabb expedícióra vállalkozott, főleg a mai Irán, Pakisztán és Irak területén, újabb régészeti és kultúrtörténeti emlékek feltárásával gazdagítva a tudományt. Nyolcvan éves elmúlt, amikor élete egyik nagy vágya teljesült: engedélyt kapott Afganisztán még feltáratlan területeinek kutatására. Egy héttel Kabulba érkezése után azonban rosszul lett és nem sokkal 81. születésnapja előtt, 1943. október 26-án meghalt. Sírja ma is az afgán főváros európai temetőjében található. Geográfiai érdemek Stein Aurél munkásságát számtalan könyv és megemlékezés méltatta már. Ezek mind kiemelik a nagy tudós páratlan munkabírását, hatalmas tudását, kiváló szervezőképességét és szeretetre méltó egyéniségét. Tudományos körökben természetesen régészeti-kultúrtörténeti kutatásai és eredményei váltak legismertebbé, földrajzi munkássága talán kissé háttérbe szorult, holott e téren is maradandókat alkotott. Útjain óriási, korábban alig ismert területeket tárt és térképezett fel, expedícióira mindig vitt magával szakképzett topográfusokat is.