Dr. Balázs Dénes szerk.: Földrajzi Múzeumi Tanulmányok 3. (Magyar földrajzi gyűjtemény; Érd, 1987)
ÉRTEKEZÉSEK - Dr. Lugosi Győző: A Benyovszky-kutatás eredményei és kérdőjelei
E helyütt nem kívánok kitérni arra a kérdésre, mi a magyarázata a Benyovszky-téma népszerűségének a szépirodalomban. Erről Radó György 1967ben, a Jókai kritikai kiadás 52. kötetéhez írt jegyzeteiben fontos és megalapozott észrevételeket tett, A. Sieroszewski pedig a kérdéskör magyar és lengyel vonatkozásait „Benyovszky Móric a magyar és a lengyel irodalomban" címmel, a hatvanas évek végén, önálló értekezésben dolgozta fel 6 . Itt csupán egyetlen, ez idáig elhanyagolt szempontra kívánom a figyelmet felhívni az Emlékiratok korabeli, 18. sz. végi fogadtatásával kapcsolatosan (amely szempont részben át is vezet a Benyovszky-irodalom tudományos fogyatékosságának problémájához). A Benyovszkyt ostorozok és felmagasztalok közt valójában alig mutatkozik különbség abban, hogy a gróf személyét és memoárjait a 18. sz. végi európai realitásoktól nagyvonalúan „elvonatkoztatva", merőben történelmietlenül szemlélik és értékelik. Ez természetesen anakronisztikus nézeteket eredményez: Benyovszkyn és emlékiratain vagy későbbi korok írói, közéleti normáit, értékeit kérik számon, vagy éppen ellenkezőleg, efféle értéket magyaráznak bele kritikátlanul Benyovszky élettörténetébe. Emiatt jelenik meg a gróf hol érdemi elbírálásra méltatlan, „betegesen hazudozó és nagyzoló kalandor" gyanánt, hol pedig úgy, mint „felvilágosult gyarmatosító", korát megelőző „antikolonialista szabadsághős" stb. A Benyovszky-irodalom tudományos színvonalára meglehetősen jellemző, hogy tudtommal ezidáig nem akadt szerző, aki a gróf emlékiratait abban a műfaji környezetben vette volna szemügyre, amelybe valójában tartozik, vagyis a 18. sz. hatalmas utazási irodalmában. E keretek közt csak utalni lehet arra a rendkívüli művelődés- és eszmetörténeti jelentőségre, amelyre ez az irodalom az európai és az Európán kívüli kultúrák közötti találkozás közvetítésében szert tett, mindenekelőtt azáltal, hogy az európai fejlődés ellentmondásainak felismertetése révén gazdagította Európa önismeretét, azaz konkrétan: hozzájárult a felvilágosodás egész eszmerendszerének kiformálódásához. Urs Bitterii, aki ,,'Vadak' és 'civilizáltak'" c. monográfiájában mélyrehatóan elemzi az európai— tengerentúli érintkezés 15—19. századi szellem- és kultúrtörténetét, többek között rendszeres műfaji csoportosítással szolgál a korszak utazási irodalmáról 7 . Ennek során a svájci kultúrtörténész példák sokaságán mutatja be az Európán kívüli világról szerzett ismereteket feldolgozó írásművek nagyfokú heterogenitását. Vagyis azt, hogy az utazási irodadalom a vizsgált időszakban — s különösen a 18. sz. második felében — egyszerre, folyamatos átmenetben foglalt magában pótolhatatlan forrásértékű (a modern néprajzi terepmunkát megelőlegező) műveket csakúgy, mint többé vagy kevésbé hiteles, az adott szerző ízlése és a megcélzott olvasóközönség igényei szerint kiszínezett útibeszámolókat, ezekből összeállított kompilációkat, teljesen fiktív „útleírásokat", robinzonádokat és utópiákat. Magától értetődően ebben a műfaji környezetben a mai kritériumok szerinti tudományos hitelesség követelménye nemigen merült fel — mindenesetre alárendelt szempont lehetett —, miközben az utazások alkalmával megélt események, kalandok kikerekítése, túlrajzolása (mármint, ha a szerző egyáltalában rendelkezett bárminő saját utazási tapasztalattal) teljesen szokványos eljárásnak számított. Benyovszky emlékiratai — túl azon, hogy (mint másutt már említettem 8 ) felettébb céltudatos módon kerültek megírásra — nyilvánvalóan egy sor ilyen túlzást, kitalálást, hamisítást tartalmaznak. Ez azonban a korabeli utazási irodalom írói normái szerint aligha minősült elítélendőnek. Arra vonatkozóan, hogy az effajta eljárás mennyire nem számított kivételesnek, igen szemléletes példa François de Chateaubriand-nak, „A kereszténység szelleme" hírneves írójának, a romantika előfutárának az esete. Chateaubriand „Utazás Amerikában" című, 1792ben megjelent útleírását — amely egyébként javarészt tényleges útiélményeken alapult — jó adag valótlansággal is megtoldotta: olyan vidékekről mesélte el „saját" tapasztalatait, élményeit, amelyeket bizonyíthatóan soha nem látott 9 . Ide kívánkozik egy másik — szintén Bitterii által megemlített — példa is: a szerző szerint Rousseaunak egyik főműve, „Az emberek közti egyenlőtlenség eredete" c. munkája megírásához egy ügyes kézzel összeállított — autentikus útleírásnak feltüntetett — kompiláció adta a döntő inspirációt 10 . Felesleges is hangsúlyozni: nem valamiféle „felmentést" kívánok itt keresni Benyovszkynak. Hiszen a róla szóló irodalomnak egyebek között talán éppen az a legnagyobb baja, hogy a szerzők túlnyomó többsége „vádlókra", „mentegetőkre", avagy ellenkezőleg: „hívőkre" oszlik, és eközben a valóságos, a 18. század második felében élt Benyovszky Móric alakja a homályban marad. Márpedig semmiképpen nem mondható érdektelennek a gróf igazi arca, egyénisége. Jellemének szembetűnő vonásai: egyfelől & vállalkozó kedv, a kapcsolatteremtésre való rendkívüli képesség, a páratlan képzelőerő, a magabiztosság, a nagyvonalúság, másfelől a gátlástalanságba átcsapó rámenősség, az önkényességre való hajlam, a mythomániába hajló fantáziáló készség, az állhatatlanságig menő türelmetlenség stb. egyaránt az ismereteknek és a benyomásoknak ama özönéből sarjadtak, amely a négy világrészt bejárt Benyovszkyra rövid élete folyamán zúdult, s amelynek feldolgozására, interiorizálására nyilvánvalóan képtelennek bizonyult. Ebből fakad a gróf személyiségének szerintem legmeghatározóbb, végeredményben tragikus jellemvonása: az azonosulásra, a társadalmi-nemzeti beilleszkedésre való képesség hiánya, vagy „divatosabb" kifejezéssel élve, a súlyos identitászavar. Anélkül, hogy e messzire vivő — behatóbb elemzést igénylő — kérdésbe mélyebben belebocsátkoznék, megjegyzem: számomra ez ad magyarázatot — többek között — arra, miért akar Benyovszky mindenáron visszatérni Madagaszkárra, ahol pedig első vállalkozását jóval :öbb kudarc, mint siker kísérte, és ahol — ő tudhatta a legjobban — emlékiratainak állításával el-
