Dr. Balázs Dénes szerk.: Földrajzi Múzeumi Tanulmányok 3. (Magyar földrajzi gyűjtemény; Érd, 1987)

ÉRTEKEZÉSEK - Dr. Krizsán László: Benyovszky Móric helye és szerepe a XVIII. század történelmében

Elítélheti-e a kormány ezen viselkedésünket, ame­lyet itt Kamcsatkán tanúsítottunk? Minket vala­mennyiünket nem jogszerű ítélet alapján, hanem az önkény erejével száműztek Kamcsatkára, az emberiesség legparányibb jele nélkül... Minden jót kívánva honfitársainknak, egyenesen kimondjuk, hogy a helyzete miatt lehangolt nép nem mulasztja el az alkalmat, hogy megmentse önma­gát." 6 A kiáltvány végén éles szavakkal ítélik el a cári hatóságok tevékenységét, amely zavart és forron­gást idézett elő Lengyelországban. Benyovszky és társai kiáltványának forradalmi­ságával szemben — mai nézőpontból — elhangoz­hat olyan vélemény is, hogy a felhívás forradalmisága elvész, és az egész kiáltvány értelmetlenné válik az­által, hogy a felkelők Pál cárnak hűségnyilatkozatot tettek. Mert: bírálják ugyan a II. Katalin által te­remtett köz- és politikai állapotokat, de egy másik cártól minden kívánságuk teljesedését remélik. Eb­ből következik, hogy a felkelők nem a cárizmus po­litikai rendszerét, hanem az egyes cárok által terem­tett közállapotokat ostorozták. Az ilyen érvelés vég­következtetése pedig, hogy egy „jó" cár mindent helyre hozhat, és népe bizalmának birtokában, me­lyet felszínes látszatintézkedésekkel is elnyerhet, még inkább megerősítheti a zsarnokság gyűlölt intézmé­nyeit. Tisztán elméleti, logikai megközelítéssel valóban lehetséges a fentihez hasonló vélemény kialakítása a kiáltvány és megalkotóinak forradalmiságáról, ám oroszországi közegbe ágyazva, az orosz történelem eseményeinek folyamatában vizsgálva a bolserecki felkelést, meggyőződhetünk, hogy a száműzöttek másként nem is járhattak volna el. Az oroszországi társadalmi mozgalmakban, még a legradikálisab­bakban is, a „jó cár" — a bitorlók és zsarnokok ál­tal elűzött „bátyuska" — hatalmának visszaszerzé­séért folytatott harc képezi a mozgalom eszmei alap­ját. A jaicki kozák, Jemeljan Pugacsov a saját nevé­ben mégcsak legközelebbi atyafiságát sem állíthatta volna fegyverbe a cár ellen. Ki kellett találnia, hogy II. Katalin férje, III. Péter, a törvényes cár megme­nekült a cárnő szeretőinek gyilkos kezétől, és évekig bujdosva, most íme, fegyverbe szólítja népét az igaz­ság nevében a bitorlók ellen. És azok, akik Pugacsov szavára soha, III. Péter hívására szent küldetés­tudattal fogtak azonnal fegyvert. Ezt a sajátos helyzetet az orosz nép tekintélytisz telete és igazság-áhítása váltotta ki: a nyomorgó milliók, még ha elpusztultak is a zsarnok csapásai alatt, a törvényes úr ellen soha nem fordultak. Fel­gyülemlett haragjukat csak az igazság oldalán, a bi­torlónak bélyegzett uralkodó ellen voltak képesek kiönteni. Ily módon az oroszországi társadalmi moz­galmak az igazság harcát jelképezték a gonoszság ellen, a törvényesség visszaállítását a bitorlás, a tör­vénytelenséggel szemben. Benyovszky vagy bármelyik száműzött társának neve egy Katalin cárnő és rendszere ellen irányuló mozgalomban semmit sem jelentett a helybeliek sze­mében. Mert mi dolga lehet egy jött-ment idegennek vagy száműzött sorstársainak az uralkodócsalád­dal? A bitorló által felidézett szomorú állapotokat csakis a törvényes cár szüntetheti meg, és fordíthatja a helyzetet a nép javára. Ezt ismerték fel — vagy talán csak ráéreztek — a bolserecki felkelők. Mozgalmuknak csakis ily módon szerezhettek együttérző tömegeket. Ugyan­akkor Benyovszky és társainak fejlett diplomáciai érzékéről is tanúskodott annak a körülménynek hangsúlyozása, hogy a törvényes cár helyett, tör­vénytelenül, anyja uralkodik, mert ezáltal a szám­űzötteket elmarasztaló ítélet is szükségszerűen tör­vénytelen. Pál cár személye tehát mindenképpen beleillett a felkelésnek a tradíciók által szinte kötelezően meg­szabott — de egyúttal a száműzöttek létérdekeit is meghatározó — kereteibe. A bolserecki Kiáltvány, noha eredetileg csupán néhány száz emberhez — a helyi lakossághoz és a cári kormány főtisztviselőihez — szólt, éppen új­szerű, forradalmi hangja miatt, messze túllépett eze­ken a határokon. Három esztendővel a Kiáltvány megfogalmazása után, amikor Pugacsov hívta harcba Oroszország parasztjait a cári önkény ellen, a pa­rasztvezér az általa kibocsátott Manifesztumban szinte szó szerint átvette Benyovszky és társai kiált­ványának egyes szakaszait. A kamcsatkai forradalmi irat annyira korát megelőzőnek bizonyult, hogy több, mint fél évszázaddal keletkezése után sem tud­ták jobban megfogalmazni egyes tételeit azok a hősök, akik 1825. december 14-én vezették ki a felkelt kato­naságot a cári zsarnokság ellen, a pétervári Szenátus térre. A kamcsatkai Kiáltvány legjelentősebb eszmei elismerése abban fejeződött ki, hogy több részletét a dekabrista mozgalom vezetői, Oroszország színe­javát jelentő, magas műveltségű hazafiak átvették és programjukba iktatták. A kamcsatkai felkelők kiáltványa tehát tovább élt a nép körében és termékenyítőén hatott a zsarnok­ságellenes társadalmi mozgalmak eszméire. Hiába írta rá a Kiáltvány eredeti példányát tartalmazó hét­pecsétes csomagra saját kezével Oroszország főál­lamügyésze: „E csomag a titkos iratok között őr­zendő, és Őfelsége engedélye nélkül fel nem bont­ható." 2. A japán partoknál Hasonlóan a kamcsatkai felkelés iránt tanúsított érdektelenséghez, a hazai kutatásokban, sajnos, még csak kísérlet sem történt a Benyovszky-életrajz egy különösen homályos részletének tisztázására: a ja­pán hatóságokhoz és a japán partokon működő holland kereskedelmi faktóriákhoz való viszonyának felderítésére. Japán, mint ismeretes, századok óta zárva tartotta kapuit az idegenek előtt, és még a partjainál szeren­csétlenül járt hajósoknak sem nyújtott menedéket. E szigorú elzárkózás a XVIII. század közepére vala­melyest enyhült, és japán területen a hollandok ke­reskedelmi telepek építésére kaptak engedélyt.

Next

/
Oldalképek
Tartalom